— A húgod a férjeddel kavar, és a lakásodra fáj a foga — hajolt közelebb Erzsébet, és suttogóra fogta a hangját, mintha valami nemzetbiztonsági titkot osztana meg velem. — Az egész udvar erről beszél. Rajtad kívül mindenki tudja.
A bejárat előtt álltam egy zacskó tejjel a kezemben, és az ő együttérző arcát figyeltem. Hatvannyolc éves, hennával festett hajjal, és azokkal a mindent látó szemekkel, amelyek 1987 óta kísérik figyelemmel a ház minden lakójának életét.
Tudják, mit éreztem abban a pillanatban?
Megkönnyebbülést.
Végre kimondta valaki azt, amit hónapok óta kerülgettünk.
Negyvenhét éves vagyok. Harminc éve könyvelőként dolgozom, huszonhárom éve élek együtt Gáborral, és egész életemben én voltam a „jó Katalin”. A szelíd, megbízható, alkalmazkodó. Nem úgy, mint a húgom, Andrea, aki mindig is a „ragyogó, tehetséges, de kezelhetetlen” szerepét játszotta.
A lakást a nagyszüleinktől örököltük anyai ágon. Háromszobás, belvárosi, magas mennyezettel — igazi polgári otthon. Anyu rám hagyta, mert ez volt az egyetlen érték, amivel rendelkezett. Andrea a temetés utáni összejövetelen jelenetet rendezett miatta, aztán hirtelen elcsendesedett.
Most már értem, miért.
— Mióta tart ez? — kérdeztem Erzsébettől higgadtan.
— Katalin, te ezt ilyen… nyugodtan fogadod? — zavarodott össze. Valószínűleg sírást vagy dühkitörést várt.
— Mióta járnak össze?
— Tavasz óta biztosan. De lehet, hogy korábban kezdődött. Gábor akkor megy át hozzá, amikor te dolgozol. Andrea pedig feljön hozzátok, ha üzleti úton vagy.
Bólintottam, majd elindultam felfelé.
A lift tükrében végigmértem magam. Egy átlagos nő nézett vissza rám. Kissé fáradt. Kicsit teltebb a kelleténél. És valahol mélyen — üres.
De ez még azelőtt volt, hogy rátaláltam volna anyu ékszeres dobozára.
Három hónappal korábban iratokat rendeztem. Az útlevélhez kerestem a születési anyakönyvi kivonatomat. A dobozban, régi fényképek és megsárgult papírok között, egy lezárt boríték lapult.
„Katalinnak. Akkor bontsd fel, amikor már nagyon fáj.”
Anyu kézírása volt.
Két éve halt meg.
A borítékban egy levél és egy négyrét hajtott hivatalos irat feküdt.
„Kislányom, bocsásd meg, hogy ezt papírra vetem. De ismerem Andreát. Tudom, mire lesz képes, ha én már nem leszek. Mindig arra vágyott, ami a tiéd volt. A játékaidra, a ruháidra, a fiúidra.”