„Majd csak suttogjanak” – próbáltam magamat nyugtatni. Mégis, a mellkasomban makacs szorítás maradt, mintha előre figyelmeztetne: ez még nem a vég.
Váratlan lelet
Másnap felmentem a padlásra, hogy rendet tegyek a régi kézirataim között. A poros gerendák alatt félhomály uralkodott. Amikor felnyitottam a feljáró ajtaját, a sarokban megakadt a szemem egy kopott bőröndön. Biztos voltam benne, hogy korábban nem állt ott.
A kíváncsiság győzött a józan ész felett. Lehúztam a csomagot, letöröltem róla a port, és felpattintottam a zárját.
Levelek, megsárgult fényképek és hivatalos iratok hevertek benne gondosan rendezve. Az egyik boríték hátoldalán Gábor kézírását ismertem fel: „Anyu. Ezt ne mutasd meg Nórának.”
A kezem megremegett.
A dokumentumok között régi számlák sorakoztak a nyaraló felújításáról, anyagszállítási bizonylatok, kifizetési elismervények. Erzsébet mindent megőrzött. És ezekkel a papírokkal bizonygatta Gábornak, hogy a ház kizárólag az ő érdeme, az ő befektetése.
Keserű felismerés hasított belém: előre felkészült arra az esetre, ha valaha igényt tartanék arra, amihez ugyanúgy közöm volt.
A tűréshatár
Aznap este videóhívást indítottam Gábornak. Külföldi kiküldetésen volt, az arca fáradt és feszült volt a képernyőn.
– Beszélnünk kell – mondtam minden bevezetés nélkül. – Megtaláltam anyád iratait.
– Miféle iratokat? – ráncolta a homlokát.
– Azokat, amelyek szerint a ház csak az övé. Számlák, papírok, mindent rendszerezve. Mondd, mikor akartad ezt közölni velem?
– Nóra… anya mindig azt mondta, hogy…
– Mit mondott? – csattantam fel. – Hogy csak beleszórtam egy kis pénzt? Hogy semmi közöm az egészhez?
Elhallgatott. A vonal másik végén csak a lélegzetét hallottam. Ez a csönd fájóbb volt, mint bármilyen vita.
– Rendben – folytattam higgadtabban, de határozottan. – Ha nem állsz mellém, akkor egyedül intézem el. Holnap felkeresek egy ügyvédet, és hivatalosan is rendezzük a tulajdonviszonyokat. Nem maradok itt házvezetőnő a rokonaid számára. És ha kell, mindenkit kiköltöztetek, amíg te nem tisztázod anyáddal, hogy nekem is jogom van dönteni.
Nóra fellép
Reggel a kertbe hívtam mindenkit. A veranda lépcsőjén álltam, a hátam mögött a házzal, amelyért ugyanannyit dolgoztam, mint bárki más. Most először nem remegett a hangom.
– Szeretném egyértelművé tenni – kezdtem nyugodtan. – Ez az otthon az én felelősségem is. Aki meghívás nélkül érkezett, és nem tartja tiszteletben a szabályaimat, annak negyvennyolc órája van elhagyni a házat. Ha nem teszi, hivatalos úton intézkedem.
– Ugyan már! – horkant fel Ilona néni. – Majd pont rád hallgatunk!
Felemeltem a mappát, benne az iratokkal, a másik kezemben a telefonom, amelyen már megnyitva várakozott a rendőrségi bejelentő oldal.
– Próbálják csak figyelmen kívül hagyni – válaszoltam halkan.
Erzsébet némán figyelt. A tekintete most más volt: nem a megszokott fölény, inkább mérlegelés. Talán először látott bennem önálló embert.
Az első siker
Ilona néni volt az első, aki hangos méltatlankodás közepette csomagolni kezdett. Az unokák duzzogva cipelték a bőröndöket az autóhoz. A pécsi unokatestvérek inkább csendben távoztak, nem akartak botrányba keveredni.
Bodri heves ugatással került be a kocsiba. Korábban talán megsajnáltam volna, most azonban csak arra gondoltam, mennyi felfordulást hagyott maga után.
A ház hirtelen kiürült. Szinte zúgott a csend.
Erzsébet a konyhában állt, egy csészét forgatva az ujjai között.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény tudsz lenni – mondta végül fojtott hangon. – Igazi… kemény nő lettél.
– Örülök, ha megleptem – feleltem. – Kér egy teát?
Fegyverszünet
Gábor másnap érkezett haza. Fáradtnak és bizonytalannak tűnt. A verandán vártam, a régi hintaágy mellett, amelyet végre újra a sajátomnak éreztem.
Sokáig nézett, mintha most próbálna igazán megérteni.
– Miért nem mondtad ezt hamarabb? – kérdezte csendesen.
– Mert eddig hallgattam. Most már nem fogok.
Elmosolyodott, és magához húzott. Tudtam, hogy Erzsébettel még lesznek összecsapásaim. De azt is tudtam, hogy többé nem lépek hátra.
Epilógus
Két hónap telt el. Senki sem toppant be bejelentés nélkül. Erzsébet mindig előre telefonált, legalább három nappal korábban, és megkérdezte: „Alkalmas az időpont?”
Én pedig dolgoztam. Az új regényem gyorsan formálódott. A főhőse egy csendes asszony volt, aki egy napon felismerte, hogy a saját életében ő dönt.
Talán egyszer megírom azt a nyarat is – amikor végre megtanultam megszólalni.