Nóra fejben már azt is elhatározta, hogy a munkakereséssel párhuzamosan beadja a jelentkezéseket az intézményekbe: Márk mehetne nagycsoportba az óvodában, Lillának pedig bölcsődei férőhelyet kellene találni.
Három hét telt el így, várakozással és szervezéssel. Aznap, amikor állásinterjúra hívták, kissé korábban indult el, hogy legyen ideje lecsillapítani az izgalmát. Az irodaház felé sétálva újra és újra átgondolta, mit fog mondani. A táskájában ott lapult az önéletrajza, a bizonyítványai másolata és néhány ajánlás is. Nem akart kapkodni; fontos volt számára ez a lehetőség.
A váróteremben ülve azonban nem a leendő főnök járt a fejében, hanem a gyerekei. Reggel Márk András telefonjáról hívta fel videón.
– Anya, mikor jössz már haza végleg? – kérdezte komolyan. – Apa mostanában sokszor ideges.
Nóra nagyot nyelt, de mosolyt erőltetett magára.
– Hamarosan, drágám. Anya most munkát keres, hogy legyen saját otthonunk. Nem sokáig tart már.
– És apa is ott fog lakni velünk?
– Apa külön költözik majd. De attól még találkozhattok vele, amikor csak szeretnétek.
Az interjú végül a vártnál is jobban alakult. Amikor kilépett az épületből, különös, rég nem érzett bizsergés járta át: ismét szakemberként tekintettek rá, figyeltek a szavaira, számított a tudása. A fizetés ugyan szerény volt, de kezdésnek megfelelt. Ha ügyesen beosztja, félre tud tenni valamennyit. Talán egy-két év múlva még egy kisebb lakáshitel is szóba jöhet.
Eközben András otthon maradt a gyerekekkel. Kivett néhány nap szabadságot, mert nem talált elfogadható áron bébiszittert, az állami intézményekben pedig hosszú várólisták kígyóztak. Lilla nyűgösen tologatta a tányérján a kását, amit az apja főzött, és következetesen elutasította, hogy megegye. Márk az asztalnál rajzolt, időnként felnézett.
– Apa, hogy kell leírni azt, hogy „csillag”? – kérdezte, majd kis szünet után váratlanul hozzátette: – Miért veszekedtetek anyával?
András sóhajtott.
– Ez a felnőttek dolga, nem a tiéd.
– De Balázs az oviból azt mondta, ha a szülők sokat vitatkoznak, akkor elválnak. És akkor a gyerekek az anyukájukkal maradnak.
– Ez nem törvény – felelte kurtán.
– Mi veled maradunk majd? – nézett rá a fiú komolyan.
A kérdés mellkason ütötte. András a fiára, majd a kislányára pillantott, és először gondolkodott el igazán azon, mit is akar. A válás eddig felszabadulásnak tűnt: újrakezdésnek, könnyebb életnek. Ott volt Réka is, aki sürgette a döntést. De Réka egyértelművé tette, hogy más gyerekeit nem kívánja nevelni.
Aznap este, miután elcsendesedett a lakás és a gyerekek elaludtak, András a konyhában ült egy üveg sörrel a kezében. A csend, amelyre korábban vágyott, most nyomasztóan telepedett rá. Az asztalon színes ceruzarajzok hevertek, a hűtőn Nóra gondosan összeállított napirendje és etetési táblázata függött. A padlón játékok hevertek szétszórva – nem maradt ereje rendet rakni.
A telefonja felvillant. Üzenet érkezett Rékától: „Na, mi a helyzet? Mikor leszel végre szabad?”
Sokáig nézte a kijelzőt, majd tekintete a gyerekszoba ajtajára siklott, ahonnan egyenletes, békés szuszogás hallatszott. Végül válasz nélkül törölte az üzenetet.
Mindkettőjük élete fordulóponthoz érkezett. Nóra elszántabb lett, mint valaha: harcolni akart a saját és a gyerekei jövőjéért. András pedig most értette meg először teljes mélységében, mit jelent valóban apának lenni. Nem annak, aki este kész vacsorához és rendbe tett lakásba ér haza, hanem annak, aki két kisgyermek minden terhét és felelősségét viseli.
Sokáig forgolódott azon az éjszakán. Újra és újra visszhangzott benne a könnyelműen kimondott mondat: „Váljunk el.” A hőn áhított szabadság hirtelen súlyos teherként nehezedett rá – olyasmi volt, amire egyáltalán nem készült fel. Most, hogy egyedül maradt a gyerekekkel, kezdte csak igazán felfogni, min ment keresztül Nóra az elmúlt években.
Nóra ezzel szemben békésen aludt édesanyja szobájában, a kihúzható kanapén. Hosszú idő után először érezte úgy, hogy kézbe vette a sorsát. Másnap kezdi az új állását. Egy hónap múlva megérkezik az első fizetése. Fél év múlva talán már bérelhet egy kis lakást. És akkor a gyerekei újra vele lehetnek.
„Értetek csinálom, kicsikéim – suhant át rajta az álom előtti utolsó gondolat. – Hamarosan magamhoz ölellek benneteket.”