A hetek óta tartó feszültség és állandó számonkérés után ez az este felért egy levegővétellel. Eszter éjfélig maradt, és most először hosszú idő óta nem figyelte görcsösen az órát, nem rettegett attól, milyen szemrehányás várja majd otthon.
Amikor hazaért, óvatosan lépett be a lakásba, hogy ne csapjon zajt. A cipőjét a bejáratnál lehúzta, kabátját a fogasra akasztotta. A nappaliból fény szűrődött ki – Márk ébren volt. A férfi a kanapén ült, mozdulatlanul, komor arccal.
— Jól kiszórakoztad magad? — vetette oda élesen, amint Eszter belépett a szobába.
— Igen — felelte higgadtan, és lassan kibújt a kabátjából. Nem akarta újraindítani a megszokott vitát.
Márk felpattant, és néhány lépéssel áthidalta a köztük lévő távolságot.
— Remélem, kiengedted a gőzt. Holnap reggelre pedig tedd ki a kulcsot az asztalra! — közölte parancsoló hangon.
Eszterben megfagyott a levegő. Úgy érezte, rosszul hall. A saját lakásából akarja elküldeni?
— Tessék? — kérdezte halkan, de a hangja feszült volt.
— Pontosan azt, amit mondtam! — csattant fel Márk. — Elegem van abból, hogy mindig a saját fejed után mész! Ha nem tudsz rendes feleségként viselkedni, akkor nincs itt helyed!
A döbbenetet gyorsan felváltotta benne a felháborodás. Négy év közös élet után egy munkahelyi rendezvény miatt akarja kirakni?
— Márk, ezt a lakást még a házasságunk előtt vettem, a saját megtakarításomból — mondta határozottan. — Semmilyen jogod nincs ahhoz, hogy elküldj innen.
— Nincs jogom? — vörösödött el a férfi. — Én vagyok a férj! Én döntök!
— Miféle alapon? — kérdezett vissza Eszter keserű mosollyal.
— A férj a család feje! — üvöltötte Márk. — A feleségnek alkalmazkodnia kell! Tekintsd ezt következménynek!
A vita pillanatok alatt elszabadult. Márk tiszteletlenséggel és lázadással vádolta, Eszter pedig kimondta mindazt, amit hónapok óta magában tartott: hogy nem hajlandó többé engedélyt kérni minden lépéséhez, és nem fog elszigetelődni a világtól csak azért, mert a férje így akarja. A fal túloldaláról ingerült kopogás hallatszott, de egyikük sem törődött vele.
— Börtönt csináltál ebből az otthonból! — kiáltotta Eszter. — Minden találkozómat számon kéred, minden döntésemet megkérdőjelezed!
— Te pedig már rég nem törődsz a családoddal! — vágott vissza Márk. — Csak a munkád meg a kollégáid számítanak!
A szócsata késő éjszakába nyúlt. Végül Eszter a nappaliban terített magának fekhelyet, Márk pedig bevágta maga mögött a hálószoba ajtaját. A sötétben fekve Eszter furcsa nyugalmat érzett: legalább végre kimondták az igazságot, amely eddig a levegőben lógott.
Reggel zajra ébredt. Amikor kilépett a nappaliba, két bőröndöt pillantott meg a bejárati ajtó mellett, tele az ő ruháival és személyes tárgyaival. Márk karba tett kézzel állt mellettük.
— Összeszedtem a dolgaidat — mondta tárgyilagos hangon. — Elviheted, és mehetsz.
— Ezt most komolyan gondolod? — nézett rá Eszter hitetlenkedve. — A saját lakásomból akarsz kitenni?
— Saját? — húzta el a száját a férfi. — Házasok vagyunk. Ami van, az közös.
— Nem minden — felelte Eszter hűvösen. — Ez az ingatlan a nevemen volt már jóval az esküvő előtt. Nem írtam alá semmilyen szerződést, ami mást mondana.
Márk láthatóan nem erre számított. Talán azt hitte, hogy Eszter megijed, sírni kezd, és visszakozik. De most nem hátrált meg.
— Tedd vissza a helyükre a cuccaimat — mondta, miközben felemelte az egyik bőröndöt. — Ha perre kerül a sor, nem én fogok innen elköltözni.
— Perre? — hökkent meg a férfi. — Miféle perre?
— Beadom a válókeresetet, és kérni fogom a vagyon megosztását is. Majd a bíróság eldönti, ki mire jogosult. Így nem lehet tovább élni.
Márk dühösen elviharzott, és még aznap az anyjához ment.
Eszter viszont nem habozott. Felkeresett egy ügyvédet, aki részletesen átnézte az iratokat. Megerősítette, hogy a lakás kétségtelenül Eszter különvagyona, hiszen a házasságkötés előtt vásárolta. Ugyanakkor a házasság ideje alatt beszerzett bútorok és műszaki cikkek közös vagyonnak számítanak.
— Megvannak a számlák? — érdeklődött a jogász.
— Igen, a legtöbb vásárlás az én fizetésemből történt. Megőriztem a bizonylatokat és a bankszámlakivonatokat is — válaszolta Eszter.
— Ebben az esetben erős pozícióban van — bólintott az ügyvéd.
Egy héten belül benyújtották a keresetet. Márkot teljesen váratlanul érte a lépés; nyilván arra számított, hogy a felesége végül beadja a derekát.
Nem sokkal később Katalin, az anyósa, szinte naponta telefonálni kezdett. Az első híváskor kétségbeesett hang csendült fel a vonal másik végén:
— Eszter, mit művelsz? — kérdezte felindultan.