– Nincs rád többé szükségem – jelentette ki a férfi. Én pedig elővettem a bőröndjét, és még el is mosolyodtam.
– Tudod, Eszter… – hallatszott András hangja a hátam mögül, szinte hétköznapi hangsúllyal. – Nincs már rád szükségem. Megismertem valakit.
Eszter a konyhaablaknál állt, ujjai között lassan forgatva a teafilter zsinórját. Kint az októberi eső egyhangúan szemerkélt – szürke volt és kiismerhető, akár ez a hétfő, akár az elmúlt évek megszokott rendje.
A párkányon egy nyitott könyv hevert: Enni, imádkozni, szeretni. Az első kettőn már túl volt. A harmadik még előtte állt.
A vízforraló éles sípolása törte meg a csendet.
Nem fordult meg.
Komótosan a csészébe öntötte a forró vizet, és figyelte, ahogy a folyadék lassan mély borostyánszínűvé változik. Aztán becsukta a könyvet. Ideje volt továbblépni a harmadik részhez.
Csak addig maradt csend, amíg a tea ki nem ázott teljesen.
– A bőröndöd a kamrában van – szólalt meg végül. – Fent, a legfelső polcon. A kék.
András az ajtófélfának támaszkodott. Szemmel láthatóan könnyeket, jelenetet, talán könyörgést várt. Nem ezt a higgadt, már-már tárgyilagos hangot.
– Szóval… tudtál róla?
Eszter ekkor fordult felé. Huszonhárom év házasság után úgy olvasott az arcából, mintha egy sokszor átlapozott regényt tartana a kezében, amelynek a befejezése rég nem meglepetés.
– Azt, hogy ma mondod ki? Nem. De hogy egyszer kimondod? Abban biztos voltam.
Három hónapja készült erre a pillanatra.
– Mikor jöttél rá? – András leült, mintha hirtelen elnehezült volna a teste.
– Júliusban. A fürdőszobában felejtetted a telefonodat, lemerülve. Feltettem tölteni. – Eszter leült vele szemben, két tenyere a csésze köré simult. – „Várlak, kedvesem. A te Lillád.” Három szívecskével. Igazán megható üzenet egy negyvenes nőtől.
– És három hónapig egy szót sem szóltál?
– Mit kellett volna tennem? Jelenetet rendezni? Kérdőre vonni, esküt követelni? – vont vállat. – Ebben a korban az ilyesmi már nem tragikus, inkább kínos.
András végighúzta a kezét az arcán. A fejében egészen másképp játszódott le ez a beszélgetés.
– Aznap felhívtam Nórát – folytatta Eszter. – Azt mondta: „Te látnok vagy! Hogy maradsz ilyen nyugodt?” Én meg azt feleltem: megtanultam nemcsak a kimondott szavakat érteni, hanem a hallgatásaidat is. És rájöttem valamire: többet érek annál, mint hogy egy pecsét határozza meg az életemet az útlevelemben.
Az a három hónap nem a várakozásról szólt, hanem a felkészülésről – és mire András kimondta a döntését, Eszterben már egészen más folyamatok értek be.