Emese szó nélkül félrehúzódott az ajtóból. Márk belépett, tekintete lassan végigsiklott a helyiségen.
— Nahát… saját irodád van? Ez azért nem semmi.
— Igen. Köszönöm. Mit szeretnél? — kérdezte tárgyilagosan.
A férfi a tárgyalóasztalhoz ment, és leült az egyik vendégszékre. Emese nem követte a példáját; karba tett kézzel maradt állva, mintha ezzel is jelezné a távolságot.
— Figyelj, Emese… tudom, hogy három éve nem találkoztunk — kezdte bizonytalanul Márk. — A válás sem volt éppen békés. De muszáj volt beszélnem veled.
— Hallgatlak.
— Az utóbbi időben sokat gondolkodtam. Kettőnkről. Arról, hogyan alakult minden. És arra jutottam… talán túl gyorsan döntöttünk akkor. A válásról.
Emese szemöldöke enyhén megemelkedett.
— Túl gyorsan? Emlékeim szerint te győzködtél, hogy így lesz egyszerűbb mindkettőnknek.
— Igaz, ezt mondtam. De most már másképp látom. Lehet, hogy adhatnánk még egy esélyt magunknak.
A nő figyelmesen nézte őt. Márk kerülte a pillantását, ujjai idegesen babrálták a kabát cipzárját.
— Három évig nem kerestél — szólalt meg végül Emese. — Egy másik nővel éltél. Most pedig egyszer csak megjelensz, és újrakezdenél. Mi változott?
Márk vállat vont.
— Rékával vége lett. Nem működött. És… eszembe jutott, hogy talán ez nem véletlen. Talán vissza kellett volna találnom hozzád.
— Véletlen? — ismételte csendesen.
— Hát igen. Volt közöttünk valami. Közös múltunk van.
Emese lehunyta a szemét egy pillanatra, és magában tízig számolt.
— Őszintén válaszolj — mondta aztán halkan. — Azért jöttél, mert hiányzom, vagy mert megtudtad, hogy most jól megy a sorom?
A férfi arca megrándult, mintha váratlan ütés érte volna.
— Nem… vagyis… anya említette, hogy sikeres lettél. Azt mondta, ha már rendbe jött az életed, talán mindent vissza lehetne csinálni — motyogta, tekintetét a padlóra szegezve.
A szoba levegője megfagyott. Emese mozdulatlanul állt. Tehát nem megbánás hozta ide, nem érzelmek. Csupán az, hogy Kinga értesült a lakásról, a vállalkozásról, és hirtelen elfogadhatóvá vált az egykori meny.
— Értem — felelte lassan. — Szóval anyád szerint most, hogy van saját otthonom és működő cégem, ismét megfelelek?
Márk bizonytalanul megvonta a vállát.
— Csak annyit mondott, hogy szépen boldogulsz. És hogy talán érdemes lenne újra próbálkoznunk. Hiszen szerettük egymást.
— Valaha. Három évvel ezelőtt. Azelőtt, hogy közölted: külön könnyebb lesz.
— Ne légy ilyen kemény — kérlelte a férfi. — Fiatal voltam, ostoba. Nem tudtam, mit vesztek.
Emese az asztalhoz lépett, helyet foglalt, ujjait összekulcsolta maga előtt.
— Tegyük fel, hogy nincs ez a lakás, nincs ez az iroda, nincs pénz. Akkor is itt ülnél most?
Márk a bevásárlószatyor fülét forgatta az ujjai között.
— Talán nem. De most itt vagyok, és lehetne esélyünk helyrehozni mindent.
— Mit akarsz helyrehozni? — nézett rá Emese. — Te léptél ki a házasságból. Te költöztél össze mással. Most, hogy nekem jól megy, hirtelen fontos lettem?
— Nem erről van szó! — emelte fel a hangját Márk. — Gondoltam rád. Csak nem tudtam, hogyan kereshetnélek meg.
— Három évig?
Nem érkezett válasz.
Emese felállt, az ablakhoz sétált. Odakint már szürkülni kezdett, az utcai lámpák fénye sárgán derengett a járdán. A város lüktetett tovább, mintha semmi sem történt volna.
— Menj el, Márk — mondta csendesen, háttal neki.
— Várj! Legalább beszéljük át rendesen!
— Nincs miről beszélnünk. Nem miattam jöttél. Hanem mert anyád szerint most már „megfelelő” vagyok. Nekem ilyen kapcsolat nem kell.
— Még megbánod! — csattant fel a férfi, felugorva.
— Kétlem — felelte Emese nyugodtan.
Márk még állt egy pillanatig, aztán kiviharzott, és erősen becsapta maga mögött az ajtót. Emese mély levegőt vett, visszaült az íróasztalhoz, és újra a kimutatások fölé hajolt.
Az élete azóta nyugalmat hozott. Tágas, napfényes lakás, az ablakpárkányon cserepes növények, a polcokon sorakozó könyvek. Minden, amit elért, a saját munkájának eredménye volt. Reggelente magától ébredt, kávét főzött, kinézett a park fáira, és élvezte a csendet.
A vállalkozás szépen gyarapodott. Az ügyfelek száma hónapról hónapra nőtt, az iroda pedig kezdett szűknek bizonyulni. Nikolett megbízhatóan dolgozott, de egyedül már nem győzte a feladatokat. Emese ezért felvett még egy munkatársat: Leventét, aki frissen végzett könyvelőként került hozzá. Lelkes volt, szorgalmas, gyorsan belejött a munkába.
Egy este, amikor Emese otthon, a kanapén ülve olvasott, a telefonja rezgése szakította félbe. A kijelzőn Márk neve villogott. Hosszú másodpercekig csak nézte, majd mégis megnyitotta az üzenetet.
„Szia. Hogy vagy? Régóta szeretnék beszélni.”
Emese letette a könyvet az asztalra. Nem volt kedve válaszolni, mégis furcsának érezte volna a teljes hallgatást. Rövid üzenetet írt vissza:
„Szia. Jól vagyok. Mit szeretnél?”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Találkozhatnánk? Fontos lenne.”
„Már mindent megbeszéltünk. Nincs miről beszélni.”
„Kérlek. Tényleg lényeges. Nem csak nekem — neked is.”
Emese homloka ráncba szaladt, és elgondolkodva nézte a képernyőt, vajon mi lehet az, amit ennyire sürgősnek tart.