A saját szavai szorították sarokba. A „közös családi autó” gondolatát ő dobta be, most pedig ott állt előtte a következetesen felépített, megkérdőjelezhetetlen érvelés, amelyből nem volt menekvés.
A szoba levegője mintha hirtelen megnehezedett volna. Előbb csak fojtogatónak tűnt, aztán egy pillanat alatt olyan érzése támadt, mintha kiszívták volna belőle az oxigént, és csupán a sűrű, maró feszültség maradt volna vissza. Benedek a laptop fénylő kijelzőjét bámulta, de a számok már nem jelentettek semmit.
Nem adatokat látott, hanem gúnyt. Hűvös, precízen kimért, hibátlanul logikus gúnyt — és ez jobban fájt, mint bármilyen nyílt sértés. Érezte, ahogy elsápad, majd egy forró hullám söpör végig rajta, a halántékában lüktetni kezdett a vér.
Felnevetett, de a hang száraz és fulladozó volt. Nem volt benne derű, csak düh és hitetlenkedés. Egy hirtelen mozdulattal lecsapta a laptop fedelét. A műanyag éles csattanása úgy visszhangzott a nappaliban, mint egy lövés.
— Ezt most komolyan gondoltad? — kérdezte halkan, de a hangja mélyen, fenyegetően csengett. — Leültél és kiszámoltad? Táblázatot gyártottál? Nem érzed ennek az abszurditását?
— Mi ebben az abszurd? — nézett rá Réka ugyanazzal a tárgyilagos nyugalommal. Ez a higgadtság csak tovább szította a tüzet. — Te vetetted fel a közös megoldást. Én kidolgoztam a részleteket, hogy minden átlátható legyen. Pont úgy, ahogy egyenrangú felek teszik.
— Egyenrangú? — szinte köpte a szót. — Szerinted ez az? Ez egy hurok a nyakam körül! Pontosan tudtad, hogy messzebb járok dolgozni. Tudtad, hogy végül az egész az én pénztárcámat terheli majd! Ez nem partnerség, Réka, hanem egy kőkemény üzleti konstrukció, ahol én finanszírozom a te kényelmedet!
Idegesen járkálni kezdett a szobában, az ablak és a kanapé között. Mozdulatai szaggatottak voltak, kapkodók, mintha le akarná rázni magáról azt a láthatatlan hálót, amelybe saját érvelése sodorta bele. A családi biztonságról és praktikumról szóló mondatai most üres frázisnak hatottak. Már nem is az autóról volt szó. Hanem róla. A helyéről ebben a kapcsolatban.
— Most áll össze a kép! — torpant meg hirtelen, és Rékára mutatott. — Az egész azért van, mert többet keresel nálam, igaz? Élvezed, hogy az orrom alá dörgölheted! Jólesik szembesíteni azzal, hogy nem engedhetem meg magamnak csak úgy, amit szeretnék! Direkt találtad ki ezt a rendszert, hogy megalázz! Hogy úgy álljak előtted, mint egy gyerek, aki zsebpénzt kér a saját álmához!
A vád nehéz súllyal zuhant közéjük. Benedek arra számított, hogy Réka felcsattan, visszavág, talán kiabálni kezd. De az arcán alig rezdült valami. Tekintete fáradt volt és hűvös.
— A fizetésem nem személyes kérdés — mondta egyenletes hangon. — A közös költségvetésről beszélünk, amibe mindketten befizetünk. Te ebből most egy jelentős összeget szeretnél kivonni egy drágán fenntartható járműre, amit főleg te használnál. Az én javaslatom csak azt szolgálja, hogy ez mindkettőnk számára méltányos legyen. Semmi többet.
— Méltányos? — csattant fel Benedek. — Egy feleség támogatja a férjét! Nem akadályokat gördít elé pénzügyi szabályzatokkal! Te nem társam vagy, hanem egy élő számológép! Mintha a fejedben gondolatok helyett csak bevételi és kiadási oszlopok léteznének!
Szándékosan a legélesebb szavakat választotta. Bántani akart. Látni akarta, hogy fáj neki, hogy megreped a hideg nyugalma. Valamilyen reakcióra vágyott, hogy kiegyenlítse a benne tomboló sértettséget.
— Valójában nem is akarod, hogy megvegyem azt a terepjárót! — folytatta. — Csak azt szeretnéd, hogy minden úgy maradjon, ahogy neked kényelmes. Én járjak a rozsdás kocsimmal, te pedig a kis városi autóddal, és minden maradjon csendes és kiszámítható! Nem érdekelnek az álmaim. Csak az számít, hogy a te táblázataidban stimmeljenek a sorok!
Elhallgatott, zihálva. A nappaliban dermedt csönd ült meg, olyan sűrű, hogy szinte tapintani lehetett. A konyha felől halkan zúgott a hűtő.
Réka hosszú másodpercekig nézte őt, pislogás nélkül. Amikor végül megszólalt, a hangja csendes volt, de megfellebbezhetetlen.
— Igazad van valamiben — mondta. — Tényleg nem szeretném, hogy terepjárót vegyél. Nem ilyen feltételek mellett. Ha az általam javasolt, korrekt megoldás elfogadhatatlan számodra, akkor nem lesz autó. Akkor sem, ha most kiabálsz. Részemről lezártam ezt a témát.
A „lezártam” szó úgy maradt a levegőben, mint egy eloltott láng utáni füstcsík. A vita látszólag véget ért, de az égett szag ott maradt közöttük.
A következő két nap elviselhetetlenebb volt, mint maga a veszekedés. A csend megvastagodott, mintha filcréteg borította volna be a lakást, elnyelve minden zajt és szót. Mindketten tették a dolgukat, de úgy kerülgették egymást, mintha idegenek lennének ugyanabban a térben, és ez a kimondatlan távolság lassan mindent áthatott körülöttük.