Márk jelenléte ezekben a napokban szinte elviselhetetlenné vált. Idegesen rótta a lakást, akár egy rácsok közé szorított vadállat, és Nóra úgy érezte, a férfiból áradó, visszafojtott indulat szinte megérinti a bőrét. Nem volt kétsége afelől, hogy ez csak a vihar előtti csend. Márk nem hátrált meg – csupán kivárt, erőt gyűjtött, hogy egyszer s mindenkorra lezárja az ügyet.
A fordulópont csütörtök este érkezett el. Levente már aludt, a konyha rendben, a lakás csendes volt. Nóra egy fotelben ült, könyvvel a kezében. Márk hosszú percekig az ablak előtt állt, a sötét utcát bámulva, majd hirtelen megfordult. A mozdulatában ott feszült az elhatározás: most támad.
— Döntöttem — közölte száraz, ellentmondást nem tűrő hangon. — Eladjuk mindkét kocsit. A te kis játékautódat és az én rozsdás öregemet is. Két ócskavas egy családban? Ez nem presztízs, hanem röhej.
Nóra lassan összecsukta a könyvet, az ölébe tette, de nem nézett fel. Csendben hagyta, hadd folytassa.
— Összedobjuk az árukat, kiegészítjük egy kevéssel a tartalékból, és veszünk egy rendes, nagy autót. Családi használatra. Már találtam is egyet. Keveset futott, kifogástalan állapotban van. Tökéletes választás. Ezzel pedig lezárjuk ezt a kérdést végleg.
Miután elmondta, amit akart, elhallgatott. Szinte várta a kitörést. Felkészült szemrehányásokra, vitára a pénzről, önzéssel kapcsolatos vádakra. Minden ellenvetésre előre gyártott válasza volt. Biztosra vette, hogy most fölénybe kerül.
Nóra azonban még néhány pillanatig némán ült, mintha mérlegelné a hallottakat. Amikor végül felnézett, az arcán nem látszott sem indulat, sem sértettség. Tekintete nyugodt és tárgyilagos volt.
— Családi használatra? — kérdezte halkan.
— Pontosan! — kapott az alkalmon Márk. — Leventének, a hétvégi telkes utakhoz, rokonlátogatáshoz. Mindenhez.
— Ez igazán jól hangzik — felelte Nóra meglepő könnyedséggel. — Teljesen egyetértek a közös gondolkodással. De ha már a családról beszélünk, akkor csináljuk valóban partnerként. Felelős, felnőtt emberek módjára.
Márk szemöldöke összerándult. Nem erre számított. Óvatosan bólintott, bár fogalma sem volt, mire megy ki a játék. Nóra felállt, az asztalhoz lépett, és felnyitotta a laptopját. A fedél kattanása a csendben feltűnően élesnek tűnt. A képernyőt a férje felé fordította.
— Tehát az a terved, hogy eladom az autómat, mert szerinted túl kicsi és „nem elég komoly”, majd veszünk egy hatalmas terepjárót, amivel főként te jársz dolgozni, én pedig oldjam meg, ahogy tudom? Nos, van egy jobb javaslatom.
A monitoron egy gondosan megszerkesztett táblázat világított. Sorok és oszlopok precízen rendezve.
— Nézd — mutatott rá az egyik fülre. — Ahogy mondtad: eladjuk mindkét kocsit, hozzátesszük a megtakarítás egy részét, és megvesszük az általad kinézett autót. Ez rendben. De innentől bevezetünk egy részletes használati nyilvántartást.
Átkattintott egy másik lapra: „Kilométer- és költségelszámolás”.
— Minden egyes kilométer, amit valaki saját ügyben tesz meg, befizetés a közös autós alapba. Kiszámoltam az egységköltséget: átlagos üzemanyagár, amortizáció, szerviz, biztosítás — elosztva az éves futással. Itt látod a pontos összeget kilométerenként. A te munkába járásod, az én bevásárlásaim, a te esti edzéseid, az én találkozóim a barátnőimmel. Mindent rögzítünk. Átláthatóan, pontosan.
Hangja higgadt volt, szinte szakmai. Mint egy pénzügyi beszámoló ismertetése. Márk arca lassan megfeszült, miközben a számokat nézte.
— A közös, valóban családi utak — folytatta Nóra, és a hangja ekkor keményebbé vált —, mint Levente óvodába vitele, a hétvégi kirándulások, az orvosi vizitek vagy a szülőkhöz tett látogatások, természetesen a közös kasszából mennek. Minden hónap végén elszámolunk. Teljes egyenlőségben. Így korrekt, nem?
A helyzet hirtelen megfordult. Márk tekintete a táblázaton cikázott, fejében pedig villámgyors számítások indultak. A munkahelye harminc kilométerre van. Oda-vissza hatvan naponta. Nóra irodája alig öt kilométerre. Az ő havi futása a többszöröse lesz. És ott vannak még az edzések, a baráti összejövetelek.
Egyetlen pillanat alatt világossá vált számára, mit jelentene ez a rendszer. Azt, hogy az új, vágyott autó fenntartásának túlnyomó részét ő fizetné ki a saját jövedelméből — abból a fizetésből, amely jóval szerényebb, mint Nóráé.
Ez nem alku volt. Nem is békülékeny kompromisszum. Ez egy gondosan felépített, hibátlan logikába csomagolt ultimátum volt.