— Komolyan azt várod tőlem, hogy adjam el az autómat, csak mert szerinted túl „csajos”, és vegyünk helyette neked egy ormótlan terepjárót? Aztán én majd buszozzak vagy metrózzak munkába? Ugyan már, ennél azért tudok jobb megoldást is!
— Legalább ne állnál rá annyira a padkára. Egy erősebb széllökés, és már borul is — jegyezte meg Márk, miközben a konyha ajtajának dőlve figyelte, ahogy Nóra kipakolja a bevásárlószatyrokat.
— Nem fogja elfújni. Bent ülök, nem vagyok papírsúly — felelte anélkül, hogy hátrafordult volna. Ugyanez a vita hetek óta ismétlődött, és Nóra már pontosan tudta, melyik mondatra nem érdemes reagálnia.
Márk egy elégedetlen hümmögéssel a hűtőhöz lépett, kivett egy palack ásványvizet, és feltűnően komótosan mozgott. Széles vállait mintha szándékosan feszítette volna ki, mintha bizonyítani akarná, hogy ez a konyha túl szűk neki. Pedig ez az ő közös otthonuk volt.
— Nem a szélről beszélek. A gyereket is abban hordod. Ha beállsz két furgon közé, szinte láthatatlan. Egy kamionos észre sem veszi, és már meg is történt a baj. Ez nem biztonságos, Nóra. Gondoltál erre egyáltalán?
A nő megállt a mozdulat közepén, kezében egy doboz túróval, majd lassan felé fordult. Tekintete higgadt maradt, de pengeéles. Pontosan tudta, merre tart ez az egész. Attól a naptól kezdve sejtette, amikor Márk egyik kollégája begördült a parkolóba egy hatalmas, fekete terepjáróval.
— Természetesen átgondoltam. Éppen ezért nem állok teherautók mellé. Körültekintően vezetek. Nem úgy, mint néhány „legyőzhetetlennek” képzelt óriásautó-tulajdonos, akik azt hiszik, az út csak az övék.
A válasz célba talált, de Márk csak legyintett, mintha el akarna hessegetni egy zavaró rovart. Nem állt szándékában meghátrálni. Most a legerősebb fegyveréhez nyúlt: az aggódó, felelősségteljes apa szerepéhez. Ezt a figurát különösen kedvelte.
— Ma láttam egy igazit… Egy bestiát. Négy keréken guruló erődítmény. Fekete volt, csillogó, hatalmas kerekekkel. Amikor elindult, mindenki félrehúzódott előle. Sugárzott belőle az erő. Az a fajta magabiztosság, amit tisztelnek az emberek. Na, az egy valódi családi autó. Olyan, amilyet egy férfi választ, ha tényleg fontos neki a családja.
Úgy beszélt, mintha már látná maga előtt a tökéletes járművet. Nóra szó nélkül folytatta a pakolást. Tudta, hogy bármilyen racionális érvvel jönne elő — a fogyasztás, a szervizköltségek, vagy hogy a szűk udvarukban képtelenség lenne vele parkolni — mind lepattanna a „de ez biztonságos” faláról.
— Képzeld el, milyen lenne kimenni vele a telekre — folytatta lelkesedve. — Nem kellene sakkozni a csomagokkal, mindent egyszerűen bedobnánk hátulra. Leventét kényelmesen bekötnénk, rengeteg hely van hátul. Sár? Hó? Ugyan! Annak az autónak mindegy. A te kis… játékszered… meg elakad az első esőnél.
Megállt, reakcióra várva. De Nóra tovább rendezgette a hűtő polcait. A hallgatása nem megadás volt, hanem ellenállás. Sűrű, feszült csend, amely egyre inkább irritálta Márkot.
— Nóra, hallod egyáltalán, amit mondok? Rólunk van szó. A kényelmünkről. A fiunk biztonságáról. Ez tényleg nem számít?
— Dehogynem számít — felelte végül, és becsukta a hűtő ajtaját. — Éppen ezért választottam olyan autót, amely ötcsillagos minősítést kapott a törésteszten, városban hét litert fogyaszt, nem huszonhetet, és amivel mindig találok parkolóhelyet a ház előtt. Az én „játékszerem” ésszerű döntés volt. A te álomautód viszont inkább a hiúságodról szól. Drága és felesleges.
Az utolsó szavakat egyenesen a férfi szemébe mondta. Márk arcáról eltűnt az ábrándos kifejezés, helyét kemény, sértett düh vette át. Közelebb lépett.
— Szóval szerinted, ha biztonságosabb autót akarok, az pusztán hiúság? Ennyire önzőnek látsz?
— Szerintem szeretnél egy hatalmas terepjárót — válaszolta nyugodtan. — És ezt a vágyat próbálod a család érdekeinek álcázni. Vágyakozni természetes. De az már nem az, amikor bűntudatot keltesz bennem, hogy keresztülvidd az akaratodat.
Márk állkapcsa megfeszült. Érezte, hogy egyik taktikája sem működik. Se a kerülő út, se a nyílt támadás. Nóra átlátott rajta, és ez bosszantotta a leginkább. Szó nélkül sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából.
Nóra azonban tudta, hogy ez még nem a történet vége. Csak tapogatózás volt, egy próbalöket. Az igazi összecsapás még előttük állt.
A következő három nap dermedt csendben telt. Olyan hallgatás telepedett a lakásra, amelyet szinte tapintani lehetett. Márk ugyan nem hozta szóba többé az autók kérdését, de a levegőben ott vibrált a kimondatlan feszültség, és Nóra biztos volt benne, hogy a vihar még csak gyülekezik.