Ez a kis hely lett az, amibe kapaszkodhatott, akár egy mentőövbe a nyílt vízen. Dóra egyre többször gondolt arra, hogy ha az a kollégiumi szoba nem létezne, talán már rég összeroppant volna a rá nehezedő súly alatt.
Nem sokkal később megszületett benne egy konkrét elképzelés a nyárral kapcsolatban.
— Réka — hívta fel az unokatestvérét egy este —, mondtad korábban, hogy talán elutaznátok valahová Barnabással és Emesével a szünetben. Igaz ez még?
— Igen, beszéltünk róla. Jó lenne lemenni a tengerhez, ha sikerül félretenni rá. Miért kérdezed?
— Arra gondoltam, mi lenne, ha együtt mennénk? Foglalhatnánk egymás melletti szobákat. A gyerekek is élveznék, és mi is könnyebben boldogulnánk. Egyedül nem egyszerű két fiúval.
— Egyedül? És Gergő? — kérdezett vissza Réka meglepetten.
— Ő nem jön. Inkább vett egy hűtőt az anyjának, most pedig nyakig ül a tartozásban.
— Komolyan? Az nem semmi… — hallatszott a döbbenet a vonal túlsó végén. — Ha így áll a helyzet, benne vagyok. De biztos, hogy Gergő nem fog jelenetet rendezni?
— Mondhat, amit akar. A mindennapokban is mindent én csinálok a gyerekek körül. Ő csak lakik velünk, mint egy albérlő, és számolgatja a pénzét, mintha bárki el akarná venni tőle.
Így született meg a döntés. Dóra megváltotta a vonatjegyeket oda-vissza, saját magának és a két fiának. Úgy érezte, ennyi jár neki a véget nem érő főzés, mosás, takarítás és rohanás után.
Gergő közben rendületlenül hitt abban, hogy helyesen cselekszik. Fizette a hűtő részleteit, valamint a lakáshitel felét. A kiadásokat hajlandó volt felezni, de a házimunka szóba sem jöhetett. Soha nem kérdezte, Dóra miből teremti elő a rá eső összeget; számára az volt a fontos, hogy ő a maga részét pontosan rendezze.
Dóra munka után rohant az óvodába, onnan a boltba, majd haza, ahol várt rá a vacsorafőzés, a mosás és a rendrakás. Gergő eközben a kanapén nyúlt el, pihenésre hivatkozva.
— Te vagy az anyjuk — hangoztatta gyakran. — A gyerekek a te dolgod.
Egyik este, amikor Dóra a bevásárlószatyrokkal a kezében belépett a lakásba, különös csend fogadta. A fiúk mögötte lépdeltek be.
A nappaliban Gergő az asztalnál ült, előtte a laptop. Az arca feszült volt, tekintete indulattól izzott.
— Na, utazgatunk? — vetette oda metsző hangon. — Megvetted a jegyeket? A tengerhez készültök? Három darabot, igaz? — hirtelen lecsapta a számítógép fedelét. — Én fizetem a hiteleket, viszem a terheket, te meg kirándulásra költöd a pénzt?
Dóra csendben letette a szatyrokat.
— Ez nem luxus — felelte halkan. — A gyerekek miatt… és egy kis pihenésért. Szeretném, ha látnák a tengert.
— Nélkülem? — csattant fel Gergő, és felpattant a székről. — Az apjuk nem számít?
A fiúk ijedten simultak egymáshoz a folyosón. Dóra nyugodtan állta férje tekintetét. Tudta, hogy jól döntött. Gergő dühösen félrelökte a széket, amely majdnem felborult.
— Akkor pakolj össze, és tűnj el innen, amerre látsz! — üvöltötte, mire a gyerekek a fülüket fogták.
Dóra azonban nem hátrált meg. Felvette a szatyrokat, bevitte őket a konyhába, majd visszafordult.
— Ehhez a lakáshoz nekem is jogom van — mondta hűvösen. — Nem megyek sehova.
Gergő feldúltan járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vad. Hol a hajába túrt, hol a falra csapott. Dóra viszont furcsa nyugalmat érzett. Tudta, hogy elérkezett egy határhoz, és most először nem félt átlépni rajta.