Gergő természetes hangon folytatta, mintha a világ legkézenfekvőbb dolgáról beszélne:
— Szeretnénk neki valami örömet okozni. Végül is egyedül él.
— Pont ezért nem értem — csattant fel Dóra. — Minek egy hatalmas hűtő annak, aki magában lakik?
— Ne firtasd. Egyszerűen vágyik rá. Már félretettem valamennyit, de a te jutalmaddal együtt már ki is jönne az ára.
Dóra szeme elkerekedett.
— Félretettél? Vagyis miközben arról beszéltél, hogy szorosan állunk anyagilag, titokban az édesanyádnak gyűjtögettél? A hátam mögött? A gyerekeid elől? Ez komoly?
Az étel érintetlenül maradt előtte, a gyomra görcsbe rándult.
— És akkor mi van? — vont vállat Gergő. — Ő az anyám. Felelősséggel tartozom érte.
— És a fiaidért nem? — kérdezett vissza halkan, de metszően.
— Nekik is megadok mindent. Rendben haladnak az iskolában.
— Még óvodások — ingatta a fejét Dóra.
— Na és?
Erre már nem talált szavakat. Azt hitte, a lakáshitel körül lesz vita, nem azon, hogy a gyerekek nyaralása vagy Ilona új hűtője fontosabb-e. Hónapok óta törte a fejét, hogyan tudná rávenni Gergőt, hogy végre együtt menjenek el a tengerhez, és most hirtelen minden más irányt vett.
— Tehát jól értem — szólalt meg lassan —, hogy a gyerekeink első közös nyaralása helyett inkább hűtőt veszünk az anyukádnak?
Gergő újra vállat vont, mintha ez teljesen ésszerű lenne.
Dóra a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta felfogni, amit hall.
A következő két hétben Gergő egyszer sem hozta szóba a nyarat. Úgy tett, mintha a döntés végleges lenne, és nincs mit megbeszélni. Egyik este azonban odalépett hozzá a telefonjával.
— Nézd csak — fordította felé a kijelzőt. — Ez a típus egész jó. Kétajtós, alul külön fagyasztóval. Anyának kényelmes lenne. És a színe is passzol a konyhájához.
Dóra rápillantott, majd szó nélkül elfordult.
— Nem adom oda a prémiumomat Ilona hűtőjére — jelentette ki határozottan. — Azt a pénzt a nyárra szántam. Elmegyünk a gyerekekkel a tengerhez.
Gergő arca megkeményedett.
— Tényleg? — szisszent fel. — Ennyit ér neked az anyám?
— És mi mennyit érünk neked? — csattant fel Dóra. — Én? Levente és Marcell? Elegem van abból, hogy mindig mögötte kullogunk.
Attól az estétől kezdve a légkör fagyossá vált köztük. Gergő minden kérésére ugyanazzal felelt, mintha egyetlen mondatot tanult volna be.
— Nincs rá pénz. A te makacsságod miatt hitelt kellett felvennem a hűtőre.
— Gergő, Leventének új cipő kell, kinőtte a régit.
— Nincs pénz.
— Be kell fizetni az óvodát.
— Mondtam, nincs.
— Marcell kabátja elszakadt, meg kellene javíttatni.
— Oldd meg.
Dóra addig harapta az ajkát, míg a fémes ízt meg nem érezte a szájában. A büszkesége azonban nem engedte, hogy újra könyörögjön. Nem járt át Ilonához, és a hívásait sem fogadta. Erre a fajta bosszúra nem számított sem a férjétől, sem az anyósától.
Szerencsére volt egy apró szobája egy kollégiumban, amit még évekkel korábban tartott meg. Kiadta albérletbe, és a befolyó összeg a lakáshitel törlesztését fedezte. Nélküle Gergő aligha fizette volna rendesen a részleteket a gyermekgondozási szabadság idején.
Nem egyszer felvetette már, hogy meg kellene válni tőle.
— Minek neked az a lyuk? Alig hoz valamit. Add el, könnyebb lenne mindenkinek.
Dóra minden alkalommal nemet mondott. Tudta, hogy az a néhány négyzetméter az egyetlen biztos pont az életében, egy csendes menedék, amelyhez bármikor visszavonulhat. Mostanában egyre gyakrabban gondolt rá úgy, mint egy mentőcsónakra egy süllyedő hajón. És talán éppen ez a gondolat ültette el benne azt az ötletet is, amely hamarosan a nyaralással kapcsolatban formát öltött benne.