Ha a fellengzős szónoklatot árammá lehetne alakítani, a férjem ebben a pillanatban gond nélkül ellátna energiával egy kisebb magyar várost. Gergő azzal az ártatlannak tűnő indokkal hívta össze a rokonságot, hogy „csak egy laza szombat esti vacsora” lenne, mert hiányoztunk neki, és szeretne végre családi hangulatban együtt lenni. Én pedig hittem neki: megterítettem, elkészítettem a meleg ételt, gondosan kiraktam a tányérokat.
Aztán hamar rájöttem, mi volt a valódi célja ezzel az összejövetellel.
A vendégek úgy foglalták el a nappalinkat, mintha nem vacsorázni érkeztek volna, hanem ítéletet hirdetni. Gergő pedig, aki egyszerre próbált műsorvezető és főügyész szerepében tetszelegni, ünnepélyes hangon bejelentette: ezen az estén sor kerül a tárgyalásra az én „bűnös pazarlásom” ügyében.
Nem ijedtem meg. Inkább kíváncsian figyeltem, mint egy tapasztalt rovarász, aki érdeklődve szemlél egy bogarat, ami valami rejtélyes okból az autópályán próbál átkelni.
Gergő a szoba közepén állt, mellkasát annyira kidüllesztve, hogy az inge gombjai szinte könyörögtek kegyelemért. Olyan volt, mint egy felpuffadt pulyka, amely tévedésből azt képzeli magáról, hogy sas, és sziklák fölött köröz. A kanapémon és a foteljeimben közönség telepedett meg: az édesanyja, Erika, az örökké sértett erény megtestesítője; az unokatestvére, Réka, akinek az irigysége irántam még egy műholdról is látható lett volna; valamint Tibor bácsi, akit szemmel láthatóan kizárólag a kaviáros szendvicsek érdekeltek.
– Nóra, azért gyűltünk össze, mert ez így nem mehet tovább – kezdte Gergő, hatásszünetet tartva. A hangja remegett a saját fontosságának élvezetétől. – Teljesen elszálltál. A családi kassza nem feneketlen kút!
Lassan megkevertem a teámat.
– Folytasd csak, drágám – mondtam, és kényelmesen hátradőltem. – Épp azon gondolkodtam, mi hiányzik a szombat estémből: egy jó film vagy egy cirkuszi előadás. Látom, te kombinált műsort szerveztél.
Erika ajka azonnal vékony csíkká préselődött, mint egy régi dohányzacskó szája, amit szorosra húztak.
– Nórácska, ne gúnyolódj – sziszegte, miközben megigazította a mellén díszelgő hatalmas brosst. – Gergő csak jót akar. Ő a családfő. Te meg úgy szórod a pénzt, mintha a kertben teremne. A fiam belepusztul a munkába!
– Belepusztul? – vontam fel a szemöldököm. – Erika, az ember akkor pusztul bele, ha bányában dolgozik. Amikor viszont valaki napi három órát tetrisezget az irodában, majd hazajön, és a kanapén heverve a világ igazságtalanságán sopánkodik, azt nem így hívják.
– Teljesen semmibe veszed az erőfeszítéseit! – csattant fel Réka. Olyan felső volt rajta, amit három éve láttam leárazva, de az önérzete alapján akár Milánó felét is felvásárolhatta volna. – Gergő férfi! Inspirációra van szüksége, nem állandó kritikára!
Gergő, érezve a támogatást, még jobban kihúzta magát. Tekintete diadalmasan végigsiklott a rokonságon, mintha már most megnyerte volna a pert, és éppen levegőt vett, hogy felsorolja ellenem a következő vádpontokat.