— Hogy érted azt, hogy ELVÁLUNK? — meredt rá hitetlenkedve a férfi. — Hiszen alig írtuk alá a lakáshitel-szerződést!
Eszter a tűzhely előtt állt, és lassú, gépies mozdulatokkal kavargatta a serpenyőben rotyogó zöldségragut. A konyhát betöltötte a párolt padlizsán és a fokhagyma illata. Odakint az októberi alkony lilás árnyalatba vonta az eget, a nap utolsó fényei fáradtan csúsztak végig az ablaküvegen.
A nappaliból Balázs hangja harsogott át. Telefonált — már megint. Eszter pontosan tudta, kiről beszél.
— Mondom neked, Gergő — nevetett fel gúnyosan —, tegnap is előadta, hogy szerinte más színűre kellene festeni a hálót. Képzeld el! Gyorsan közöltem vele, hogy ebben a házban én döntök. Fogalma sincs a lakberendezésről, mégis okoskodik, mintha értene hozzá.
Eszter keze megállt egy pillanatra a fakanálon. Lassan letette az eszközt a pultra. Ujjai enyhén remegtek. Behunyta a szemét, és mély levegőt vett. Három éve tartott ez a folyamat. Először csak apró szurkálódások voltak, ártatlannak tűnő megjegyzések. Később már nyílt lenézés. Mostanra pedig rendszeres megalázás lett belőle, közönség előtt is.
— A fizetése pedig egy vicc — folytatta Balázs fennhangon. — Nővér a rendelőintézetben, aprópénzért. Ha én nem lennék, semmire sem vinné. Ez a lakás is az én keresetemből lett. Az ő része? Elhanyagolható.
Eszter lassan a folyosó felé indult. A mellkasában furcsa, ismeretlen érzés feszült. Nem sértettség — azt már megszokta. Ez más volt. Hideg, tiszta düh.
— És tudod, mi a legjobb? — nevetett fel újra Balázs. — Komolyan azt hiszi, hogy számít a véleménye! Tegnap még a nyaraláson is vitatkozni mert velem. Gyorsan emlékeztettem, ki hordja itt a nadrágot.
Eszter megállt a folyosói tükör előtt. Sápadt arc nézett vissza rá, a szeme alatt sötét árkok húzódtak. Mikor kopott ki belőle az a mosolygós, lelkes nő, aki három évvel ezelőtt boldogan ment férjhez? Hová lett a remény?
— Balázs — szólt be halkan.
— Nem látod, hogy beszélek?! — förmedt rá, tenyerével eltakarva a telefon mikrofonját. — Foglalkozz a vacsorával, és ne zavarj!
Eszter szó nélkül visszament a konyhába. Elővette a tányérokat, megterített. A remegés megszűnt. Valami megkeményedett benne, mintha egy acélrugó feszülne a mellkasában.
Fél órával később Balázs végre előkerült. Magas, széles vállú férfi volt, akinek derekán már látszott az irodai munka nyoma. Lehuppant a székre, a feleségére sem pillantott.
— Mi az ebéd? — kérdezte unottan, miközben a telefonját böngészte.
— Csirkés zöldségragu — felelte Eszter, és elé tette a tányért.
— Már megint ez? — húzta el a száját Balázs. — Hányszor mondjam, hogy rendes hús kell nekem, nem ilyen diétás vacak?
— A csirke is hús — válaszolta nyugodtan.
— Ne feleselj! — csapott az asztalra. — Egész nap gürcölök, hazajövök, és még egy tisztességes vacsorát sem kapok!
Eszter leült vele szemben, és csendben enni kezdett. Kerülte a férfi tekintetét. Balázs látványosan félretolta a tányért, kivett a hűtőből egy darab kolbászt, vastag szeleteket vágott belőle.
— Ezzel kellett volna kezdened — morogta. — Ne sanyargasd már az embert ezekkel az egészséges életmódos hóbortokkal. Még a végén éhen halok melletted.
Másnap hajnalban az ajtó csattanására ébredt. Balázs, ahogy mindig, szó nélkül távozott. Az éjjeliszekrényen egy cetli hevert: „Este jön Márk és Kinga. Főzz valami normálisat. És szedd össze magad — úgy nézel ki, mint egy hajléktalan.”
Eszter összegyűrte a papírt, és a kukába hajította. A tükör elé állt. Tényleg megviseltnek tűnt — lefogyott, a haja fakó volt, az arca beesett. De nem ez fájt igazán. Hanem az, hogy hónapok óta úgy érezte, csupán árnyéka önmagának a saját lakásában.
A munkahelyén sem maradt észrevétlen a változás.
— Eszterkém, mi baj van? — kérdezte aggódva Ágnes főnővér. — Mostanában olyan levert vagy.
— Semmi különös — felelte automatikusan, miközben előkészítette az oltáshoz szükséges eszközöket.
Ágnes azonban nem tágított.
— Ismerlek már. Otthon nincs rendben valami?
Eszter tiltakozni akart, de a szavak hirtelen kibuktak belőle.
— Ágnes… érezte már valaha, hogy mintha nem is létezne? Hogy teljesen jelentéktelen?
Az idősebb nő figyelmesen nézett rá.
— A férjedről van szó? Rosszul bánik veled?
Eszter megrázta a fejét, de a hangja elcsuklott.
— Nem üt meg… semmi ilyesmi. Egyszerűen… lenéz. Megvet. Mindenért.