Eszter mosolyogva figyelte a fiát, aki éppen az új öltönyét próbálgatta a tükör előtt. A fiú magas volt, jó kiállású, sötét hajú – igazi vőlegény. Másnap megházasodik. A nőnek még most is nehéz volt elhinni.
Márk hosszan szemlélte magát a tükörben, megigazította a zakó ujját, majd elégedetten bólintott. Az öltöny tökéletesen simult rá.
– Igazán divatos darab – fordult az anyjához elismerően. – A színe is remek, és kifejezetten elegánsnak tűnik.
„Az ára is az volt” – suhant át Eszter fején, de csak ennyit mondott:
– Örülök, hogy tetszik. Holnap biztosan elsírom magam, amikor meglátlak teljes díszben.
– Holnap? – kapta fel a fejét Márk. – Anya, ugye nem gondolod komolyan, hogy eljössz? Megbeszéltük, hogy nem leszel ott!
– Megbeszéltük? Azt hittem, csak tréfálsz – felelte döbbenten Eszter.
– Ez nem vicc! – kezdett idegesen járkálni a szobában a fiú. – Nem emlékszel, milyen Viktória családja? Tele lesz az esküvő befolyásos emberekkel. Ott majd úgy éreznéd magad, mint valami szegény rokon. Én pedig végig miattad aggódnék. Tényleg azt akarod, hogy emiatt feszült legyek életem egyik legfontosabb napján?
Leült az anyja mellé a kanapéra, és megszorította a kezét.
– Anyu, képzeld el, mennyire kilógnál azok közül a kiöltözött, elegáns nők közül. Belehalnék a szégyenbe. Másnap átmegyünk hozzád Viktóriával, rendben? Iszunk egy teát vagy pezsgőt. Felköszöntesz minket, odaadhatod az ajándékot.
Eszter mellkasát éles fájdalom szorította össze. A saját fia annyira restelli őt, hogy inkább árva vőlegénynek tűnne a saját esküvőjén.
– Miért lógnék ki? – kérdezte halkan. – Bejelentkeztem fodrászhoz, rendbe tetetem a körmömet. Felveszem azt a szép ruhámat.
– Melyiket? Azt a régi kéket? – csattant fel Márk, és újra fel-alá kezdett járkálni. – Figyelj, mondom egyenesen: nem szeretném, ha ott lennél. Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de szégyellem, hogy az anyám takarítónő. Nem akarom, hogy Viktória rokonai előtt kellemetlen helyzetbe hozz a… megjelenéseddel. Így már érthető?
A nő szinte levegőt sem kapott. Egy szó sem jött ki a torkán. Márk némán felkapta a hátizsákját, a ruhazsákot az öltönnyel, és az ajtóhoz ment. A küszöbön még egyszer visszafordult.
– Még egyszer mondom: ne gyere el a szertartásra. Senki sem számít rád ott.
Azóta órák teltek el. Kint besötétedett, de Eszter mozdulatlanul ült a kanapén. A döbbenettől még sírni sem tudott. A könnyek csak később törtek elő, amikor felkapcsolta a lámpát, és elővette a komód fiókjából a régi családi albumot.
Abban a kopott könyvben benne volt egész egyszerű, dísztelen élete. Az emlékek olyan erővel zúdultak rá, hogy alig kapott levegőt.
Az első megsárgult fotón egy kétéves, kék szemű kislány nézett komolyan a kamerába. A ruhácskája láthatóan nagyobb volt rá, mintha valaki mástól örökölte volna. Mellette egy sovány, furcsán mosolygó nő állt, tekintete ködös, arca elárulta, hogy nem józan. Eszter alig volt két és fél éves, amikor az anyját megfosztották a szülői jogaitól, és örökre eltűnt az életéből. Felnőttként sem kereste. Nem látta értelmét.
Egy másik képen tízévesen áll egy csoportkép második sorában, balról a harmadik helyen. Rakoncátlan, világos fürtjei keretezik az arcát. Az intézet, ahol nevelkedett, inkább hasonlított egy rossz hírű kilencvenes évekbeli dokumentumfilm helyszínére, mint gyermekotthonra. A konyhán rendszeresen eltűnt az élelmiszer, a nevelők káromkodva fegyelmeztek, az igazgatónő pedig szemet hunyt afölött, hogyan „tanítják móresre” a nagyobbak a kicsiket.
Egy újabb fotón három fiatal lány pózol pincérnői egyenruhában egy kissé megdőlt cégérű vendéglő előtt. Az érettségi után Eszter nem sokat tépelődött a jövőjén. Munkát vállalt egy országút menti kis étteremben, amelynek beszédes neve volt: „Az Út Szélén”. A fizetés szerénynek számított, de a borravaló bőségesen kiegészítette, különösen, hogy a csinos és fürge Eszterhez szívesen voltak nagylelkűek a vendégek. A tizenkét órás műszakok kimerítették, mégsem panaszkodott.
Élvezte, hogy végre a saját lábán áll. A szolgálati szobája egy tágas, világos helyiség volt egy régi bérházban, a szomszéd idős házaspár barátságosan bánt vele. Nem volt sok pénze, de beosztotta. Ráadásul felfedezett magában egy különös adottságot: fillérekből is képes volt csinosan öltözködni. Turiból vásárolt darabokat alakított át ügyes kézzel, szabott, varrt, átfestett – a megunt ruhákból divatos holmik születtek.
Az album végén egy nyári erdei tisztáson készült felvétel következett. A képen Eszter nevetve áll, fején hatalmas mezei virágkoszorú, arca gondtalan boldogságot tükröz – és ez a kép már egy egészen más korszak kezdetét idézte fel benne.