Letettem a telefont. Amit elkezdtem, az nem egyszerű pénzügyi leszámolás volt. Nem a forintok érdekeltek. Minden gúnyos félmosolyt, minden lekicsinylő megjegyzést vissza akartam adni – nem dühből, hanem hűvös közönnyel, amely sokkal mélyebbre vág.
Másnap reggel a hotelszoba tükrében idegen nő nézett vissza rám. Elefántcsontszínű kasmír kosztüm simult rám, a hajamat szigorú kontyba fogtam, ujjamon pedig ott csillogott az Arsenyev család pecsétgyűrűje, amelyet nagyapám a közjegyzőn keresztül juttatott el hozzám. Nem csupán ékszer volt – bizonyíték.
– Levente, indulunk Gergőék irodájához – mondtam, miközben beszálltunk a liftbe. – Ideje, hogy emlékezzenek rá, ki birtokolta valójában ezt az életet mindvégig.
Amikor a belvárosi irodaház elé gördültünk, már vártak. Gergő, Renáta és Viktória az üvegajtók előtt toporogtak. A korábbi magabiztosságuk eltűnt; gyűrött ruhák, riadt tekintetek, semmi a régi fényből.
Renáta szinte rávetette magát az autóra, ahogy kiszálltam. Megragadta volna a kezem, de Levente udvarias határozottsággal elé lépett.
– Eszterkém! – jajdult fel. – Hála az égnek! Mondd meg nekik, hogy te vagy a tulajdonos! Nyissák ki az irodát!
Igazítottam a kesztyűmön, majd felpillantottam a cégtáblára: „Saltykov és Társa”.
– Ez az iroda tegnap estétől nem Gergőé – közöltem nyugodtan. – Megvásároltam az épület bérleti jogát. Gergő, mától nincs állásod. És ön, Renáta… mintha kölcsönt szeretett volna kérni.
Hevesen bólogatott, a szeme lázasan csillogott.
– Kaphat pénzt – léptem közelebb. – Egy feltétellel.
Megdermedt. A szája félig nyitva maradt, mint egy partra vetett halé. Évekig ő diktált: mit főzzek, milyen függöny legyen a hálóban, mire költsek. Most minden szavamat úgy leste, mintha kegyet gyakorolnék.
– Mi az a feltétel, Eszterkém? – erőltetett mosoly rándult az arcára. – Család vagyunk, mindent megértünk.
Végigmértem őket. Gergő kissé hátrébb állt, lehajtott fejjel. Az a tartás, amellyel korábban a sós leves miatt rendreutasított, most megtört. Viktória idegesen gyűrögette drága kabátja ujját; tekintetében irigység és gyűlölet kavargott.
– Egyszerű az ajánlat – tettem egy lépést, a sarkam koppanása élesen visszhangzott a márványon. – Kifizetem a személyes adósságaikat, és fél évre biztosítom a ház fenntartását. Cserébe holnap délelőtt tízkor megjelenik annál a régi munkásszállónál, ahol a házasságom előtt laktam.
– És aztán? – kérdezte gyanakodva.
– Felveszi a régi kabátomat. Azt a kopottat, amelynek a könyökén bolyhos a szövet. Abban gyalogol végig a munkásszállótól a központi piacig, két nehéz, bevásárlással teli táskát cipelve. Pont úgy, ahogy én tettem minden vasárnap, miközben önök Viktóriával kávézókban beszélték meg a legújabb kozmetikai kezeléseket. És minden sarkon kimondja: „Megtanulom megbecsülni, amim van.”
Az arca bíborszínbe fordult.
– Ez őrület! Hogy én abban a rongyban? Az utcán? Mindenki ismer! Ez megalázás!
– Három éven át „csórónak” nevezett – feleltem halkan. – Fillérre elszámoltatott, még a tej árát is. A barátnői előtt kinevette a ruháimat. Most ön próbálja ki az én életemet. Vagy vállalja a kameráink előtt, vagy holnap délben a végrehajtók kezdik el leltározni a vagyonukat.
– Eszter, ez túlzás – szólalt meg Gergő. – Anyu idős…
– Idős? – fordultam felé. – Az én nagymamám is idős volt, amikor az anyád kitessékelte a házból, mert „vidékszagú”. Két héttel később meghalt. Emlékszel erre, Gergő? Én igen.
Sűrű csend ereszkedett közénk. Gergő elfordította a tekintetét. A Saltykov család mindig természetesnek vette, hogy aki gyengébb, azon átgázolhatnak.
– Gondolják át – zártam rövidre. – Estig várom a választ.
Aznap a telefonom megállás nélkül csörgött. Nemcsak ők kerestek. Gergő régi üzlettársai, akik korábban észre sem vettek, bankárok, ügyvédek, sőt távoli rokonok is előkerültek hirtelen. Mindenki részesedni akart a „gyémánttortából”.
Este nyolc körül Levente lépett be a hotelszobámba.
– Eszter asszony, beleegyeztek. Renáta aláírta a nyilatkozatot. De van valami más is.
– Hallgatom.
– Embereink furcsa találkozókat rögzítettek. Gergő ma háromszor egyeztetett egy Radó nevű figurával. Régi, kilencvenes évekbeli „problémamegoldó”. Úgy tűnik, nem nyugszanak bele a helyzetbe. Abban bíznak, hogy ha ön véletlenül eltűnik, vagy nem teljesen beszámítható állapotban ír alá egy meghatalmazást, minden gondjuk megoldódik.
Jeges borzongás futott végig rajtam. A pénzügyi játszmák más kategóriát jelentettek, mint a fizikai fenyegetés.
– Komolyan képes lenne erre? – kérdeztem halkan. – A férjem… pénzért?
– Ekkora összegért sokan bármire – válaszolta Levente, miközben a tabletjére pillantott. – Hatalmas, eltitkolt adósságaik vannak. Gergő jelentős összeget bukott a tőzsdén, hogy nagyobbnak lássák, mint amilyen. Az ön vagyona az egyetlen esélye, hogy ne a bíróságon vagy rosszabb helyen végezze.
Az ablakhoz léptem. A város fényei hidegen ragyogtak odalent. Három évig éltem mellette, támasznak hittem, miközben számára csupán kényelmes berendezési tárgy voltam, amit most gondolkodás nélkül feláldozna.
– Mi a terv? – fordultam vissza. A szomorúság helyét elszántság váltotta fel bennem.
– A holnapi „séta” jó fedősztori – felelte Levente. – Amíg mindenki Renáta megaláztatására figyel, Gergő megkísérli majd az ön „elrablását” a közjegyzőhöz vezető úton, ahová elvileg a pénzátutalás miatt tartana. Hagyni fogjuk, hogy azt higgyék, ők irányítanak.
A reggel ködösen és nyirkosan érkezett. Sötétített ablakú autóban ültem, és figyeltem, ahogy a kopott munkásszálló ajtaján kilép Renáta.
Színházi jelenetnek is beillett volna. A régi, gyapjúkabátom feszülten simult testes alakjára. Két hatalmas, kockás táska lógott a kezében, megtöltve próbaélelmiszerekkel. Arcán undor és düh keveredett; a járókelők ösztönösen kitértek előle.
– Indulhat a felvétel – szóltam Leventének.
Renáta elindult. Százméterenként megállt, zihálva, majd fogcsikorgatva kimondta az előírt mondatot. A felvételek perceken belül felkerültek a helyi közösségi oldalakra. A Saltykov név – az igazi valutájuk – rohamosan veszített az értékéből.
Eközben Gergő a rakparti kávézóban várt. A forgatókönyv szerint egyedül kellett érkeznem, hogy „mindent véglegesen tisztázzunk a bank előtt”.
– Biztos benne, hogy bemegy? – kérdezte Levente, amikor a sarkon parkoltunk. – Mikrofon van önön, az embereim a közelben. De a veszély valós.
– Látnom kell a szemét – feleltem. – Hallani akarom a szájából.
Vállamra terítettem a sálat, és beléptem. A kávézó szinte üres volt. Gergő a sarokban ült, a kihűlt kávéját kavargatta. Amikor meglátott, felpattant.
– Eszter! Végre. Anyám teljesíti a kívánságodat, elégedett vagy? Most zárjuk le ezt az abszurd színházat. Írd alá az eszközkezelési papírokat. Találtam kiváló brókereket, mindent helyrehozunk.
Leültem vele szemben, és nyugodtan a szemébe néztem.
– Gergő… beszéljünk őszintén.