– …az örökség nem tartozik a házastársi közös vagyon körébe, fiatalember – fejezte be hűvösen a közjegyző, majd egyenesen rám nézett. – Eszter, amennyiben készen áll, aláírhatjuk az iratokat.
Renátára pillantottam. Az arcán egyszerre tükröződött rémület és hirtelen támadt, nyálas kedvesség. A gyomrom felfordult tőle.
– Eszterkém… – suttogta mézes hangon. – Drágám, hát tudod, hogy én mindig csak a javadat akartam. Azért szóltam, hogy fejlődj, hogy több legyél…
Lassan felálltam a székről.
– Szeretném most azonnal aláírni az összes papírt.
A helyiségben olyan sűrű csend telepedett meg, mintha tapintható lett volna. Gergő tátott szájjal bámult, tekintete a díszes pecsétről a kezemre vándorolt, amely még mindig a kopott műbőr táskám fülét markolta. Renáta, aki pár perce még jelenetet készült rendezni, hirtelen ernyedten rogyott vissza a fotelbe. A gondosan sminkelt arca foltokban eltorzult.
– Eszterkém… – most már repedezett hangon szólt. – Ne idegesítsd fel magad, kicsim. Mindannyian feszültek vagyunk. Biztos félreértés ez az egész. Miféle gyémántok? Milyen londoni házak? Egy család vagyunk, mindent közösen kell megbeszélnünk…
Három év után először néztem egyenesen a szemébe. Korábban csak hideg fölényt és megvetést láttam benne. Most valami más csillogott ott: nyers, állati félelem attól, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás – és vele együtt a pénz.
– Renáta – feleltem nyugodtan –, az imént még „genetikailag nincstelennek” nevezte a családomat. Mi változott öt perc alatt? A bankszámláim listája hirtelen nemesebbé tette a véremet?
– Ne beszélj így! – lépett közelebb Gergő, és megpróbálta megérinteni a karomat. – Anya csak aggódik. Közös terveink voltak! Emlékszel, mondtam, hogy bővíteni kellene az autómosó-hálózatot? Most megvehetjük a rakparti telket! Miénk lehet a fél város, Eszter!
Finoman kihúztam a karomat az érintése alól. Ami régen bizsergést keltett bennem, most undort váltott ki.
– „Mi”? – ismételtem. – A közjegyző elég világosan felolvasta a feltételeket. A nagyapám előrelátó ember volt. Pontosan látta, hogyan „osztozol” velem a sikereidben. Emlékszel, fél éve pénzt kértem tőled a gyógyszereire? Azt mondtad: „az öreg már így is eleget élt, fölösleges rá költeni”.
Gergő arca elsápadt.
– Ideges voltam… rosszul ment az üzlet…
– Mégis jutott pénz aznap este az autód új átalakítására – fordultam a közjegyzőhöz. – Hol kell aláírnom?
Vastag dokumentumkötegek kerültek elém: tulajdoni lapok, külföldi cégkivonatok, befektetési meghatalmazások. Minden egyes aláírásnál úgy éreztem, mintha egy láthatatlan teher hullana le rólam. A régi, szúrós kabát, amelyet évekig viseltem, mintha páncéllá alakult volna körülöttem.
Amikor az utolsó oldalt is visszacsúsztattam, a közjegyző gondosan mappába rendezte az iratokat.
– Gratulálok, Eszter. Mostantól hivatalosan is az ország egyik legvagyonosabb asszonya. A személyi asszisztense és a biztonsági szolgálat vezetője a váróban várja.
– Tessék?! – Viktória majdnem félrenyelte a rágóját. – Asszisztens? Neki? Ennek a senkinek?
Az ajtó kinyílt. Egy magas, elegáns férfi lépett be tökéletes szabású szürke öltönyben, mögötte egy fiatal nő tablettel a kezében. A férfi tekintete éles volt és tárgyilagos.
– Aranyosi Eszter? – enyhén meghajtotta a fejét, a családot figyelmen kívül hagyva. – Levente vagyok, a biztonsági részleg vezetője. Az autó készen áll. Hogyan rendelkezik?
Felálltam. Hirtelen szűknek tűnt a szoba. A Salamon család – akik eddig uralkodónak képzelték magukat – jelentéktelennek hatottak ezeknek a profiknak a jelenlétében.
– Anya, csinálj valamit! – sziszegte Viktória. – Elmegy!
Renáta talpra ugrott, és lehullott róla az álarc.
– Hová készülsz, te hálátlan? Kötelességed hazajönni! Még nem beszéltük meg, hogyan kezeljük ezt a vagyont. Te ehhez nem értesz! Egy vidéki liba vagy! Gergő majd intézi a pénzügyeket, te pedig vehetsz magadnak pár rongyot!
Az ajtóból fordultam vissza.
– Nem térek vissza az önök házába. Sőt… inkább önök kerültek kellemetlen helyzetbe. Gergő, a fő hiteled a banknál ingatlanfedezettel fut, igaz?
– Igen, és? – ráncolta a homlokát.
– Három napja a bank többségi tulajdonrésze a nagyapám befektetési csoportjához került. Vagyis hozzám. Holnap reggel a jogi csapatom átvizsgálja a problémás szerződéseket. Találd ki, kinek a neve áll az első helyen az azonnali visszafizetésre javasolt listán.
Gergő arca hamuszürkévé vált.
– Ezt nem tennéd meg… szeretsz engem.
– Szerettelek. Addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam, hogyan nevetsz anyáddal azon, hogy stoppolom a harisnyámat, mert szégyellek tőled pénzt kérni.
Kiléptem a folyosóra. Mögöttem már lángolt a levegő. Renáta sikolya az ajtón át is áthallatszott: hogy hálátlan vagyok, és pénz nélkül úgyis visszakúszom majd hozzájuk.
Odakint fekete, páncélozott autó várt. Levente udvariasan kinyitotta az ajtót. Mielőtt beszálltam volna, megpillantottam magamat az üvegben: fakó arc, elnyűtt kabát, fáradt szemek.
– Először egy exkluzív bevásárlóközpontba megyünk – mondtam, miközben helyet foglaltam a puha bőrülésen. – A legjobba. És foglaljanak lakosztályt a Ritzben. Nem akarok többé a Salamonnéknál aludni.
– Értettem. Egyébként Renáta már hívja a bankot, és az ön meghatalmazottjának adja ki magát. Letiltsuk?
Elmosolyodtam.
– Nem. Maradjon minden csatorna nyitva. Hallani akarom, hogyan változik a hangja, amikor sorra blokkolódnak a kártyáik.
Az estét egy hatalmas lakosztályban töltöttem, designer csomagok között. Furcsa módon nem a ruhák adtak örömet, hanem a csend. Selyemköntösben ültem a panorámaablaknál, és a város fényeit nézve a nagyapám szavai csengtek a fülemben: „Az igazi erő abban rejlik, hogy képes lennél romba dönteni valakit – mégis te döntesz a csend mellett.”
A telefonom folyamatosan pittyegett.
Gergő: „Eszter, bocsáss meg. Anya túlreagálta. Vacsorázzunk, beszéljük meg a jövőnket. Megveszem azt a gyűrűt, amire vágytál.”
Viktória: „Drága Eszter! Nézted azt a Birkin táskát? Holnap elmehetnénk együtt, mint igazi testvérek.”
Nem válaszoltam. Egy hívást vártam.
Tizenegykor megérkezett.
– Eszter… – Renáta hangja alázatos volt és remegő. – Zárolták a számláinkat. Gergő személyesét is. A lakóparkban azt mondják, felülvizsgálják a ház értékét. Ez valami tévedés, ugye? Még a vacsorát sem tudjuk kifizetni. Tudnál… mondjuk pár százezer forintot utalni? Kölcsönként. Családtagok között.
Belekortyoltam a borba, amelyet korábban csak filmekben láttam.
– Kölcsön? De hát ön mondta, hogy egy nincstelennek semmije sincs. Honnan lenne ennyi pénzem? Biztos rendszerhiba.
– Eszter, kérlek! – csúszott vissza a hisztérikus hang, majd újra erőt vett magán. – Nagyon rossz helyzetben vagyunk.
– Holnap reggel kilenckor ott leszek Gergő irodájában – válaszoltam higgadtan. – Akkor átbeszéljük a feltételeimet.