A villa tompa csörrenése a tányéron, a munkalap halk reccsenése, majd a kacaj, amely pengeélesen hasította ketté a csendet, mind egyszerre érte el. Olyan volt, mintha az idő egy lélegzetvételre megállt volna, és a dermedtségben csak ő maradt volna ott, meg a mellkasában összeugró, jéghideg szív.
Másnap reggel a konyhaasztalnál ült. A csészéből felszálló kávégőz lustán kavargott előtte, miközben óvatosan próbálta szóba hozni Márknak az étterem ötletét. A férfi azonban rá sem pillantott; ujjai a telefon kijelzőjén siklottak, mintha Emese ott sem lenne. „Mondd le az asztalt. Anyám ragaszkodik hozzá, hogy itthon ünnepeljünk” – felelte közönyösen. „Jön az egész család. Főzz te, legalább bizonyíthatod, milyen ügyes vagy.” A hangja metsző volt, hideg és kíméletlen.
A függöny résein át beszűrődő reggeli napfény aranyra festette a padlót, mégsem tudta feloldani azt a fagyos szorítást, ami Emese mellkasában terpeszkedett.
Az anyós érkezése végképp elrontotta a délelőttöt. Az ajtón belépve egy túlpakolt bevásárlószatyrot cipelt, amely szinte szétszakadt a súlytól. A lakás levegője addig is nyomasztó volt, de a csomagból előtörő szag – földes zöldségek, csontos húsok, olajos hidegtálak nehéz illata – szinte rátelepedett Emesére.
„Legyen franciasaláta, heringes krém, többféle hidegtál, sült csirke, hideg sültek, felszeletelt kenyér. Hatkor érkeznek a vendégek” – sorolta az asszony ellentmondást nem tűrő hangon. A felsorolásból hiányzott minden melegség; csupán utasítás volt és számonkérés.
Ekkor vált világossá Emese számára, hogy az este nem róluk, nem az ünnepről vagy a szeretetről szól majd, hanem arról, hogy megfeleljen egy másik nő elvárásainak.
Ahogy telt a nap, a feszültség egyre nőtt. Az anyós figyelő tekintete minden mozdulatát kísérte, minden apró hibát azonnal szóvá tett, mintha vizsgán lenne. Emese igyekezett higgadt maradni, de érezte, hogy a benne gyűlő nyomás lassan eléri a tűréshatárát, és valaminek hamarosan történnie kell.