Emese a fürdőszoba közepén állt kora reggel, mezítláb a jéghideg csempén. A hűvösség a talpán át lassan felkúszott benne, mintha egészen a mellkasáig hatolna. Nem csupán a hideg borzongatta meg: izgatottság és szorongás kavargott benne, minden dobbanás emlékeztette rá, mennyire fontos számára ez a nap.
A gondosan kiválasztott piros ruhába bújva úgy érezte, mintha nemcsak az anyag simulna rá, hanem mindaz a remény is, amit hónapok óta őrizgetett. Az este gondolata töltötte ki az elméjét – nem létezett más, csak Márk és a közös vacsora ígérete.
Lelki szemei előtt már látta a meghitt jelenetet: lágy dallamok szólnak, gyertyák fénye remeg a falakon, az asztalra kerülő fogások pedig mind kettejüknek szólnak. Egy alkalom, amikor végre ő is fontos lehet, amikor nem csak a háttér része.
A tükörben hosszasan figyelte magát. Ujjai végigsimítottak a lágy hullámokba sütött haján, a gondosan elkészített smink szépen kiemelte arcának vonalait. Mégis, a tekintete mélyén ott vibrált valami bizonytalan árnyék.
A levegő mintha besűrűsödött volna körülötte, a várakozás feszültsége tapinthatóvá vált. Mély, lassú lélegzeteket vett, igyekezett elcsendesíteni magát, ám tudta, hogy a szíve mélyén megbúvó aggodalmat sosem sikerült teljesen elnémítania.
Amikor kilépett a folyosóra, hirtelen megtorpant. A konyha felől érkező hangok váratlanul érték. Márk a telefonját nyomkodta, és a vonal túlsó végéről kiszűrődő nevetés összekeveredett a hangjával.
„Emese mindent megold majd – hidegtál, saláták, főfogás. Aztán úgyis átmegy a barátnőjéhez.” A mondatok jeges szilánkokként csapódtak bele. Emese megdermedt, mintha egy láthatatlan kéz tartaná fogva.
A levegő súlyossá vált, a konyhából érkező zajok tompán ütötték meg a fülét: evőeszköz fémes koccanása, elfojtott nevetés foszlánya – és ebben a dermedt pillanatban kezdte igazán megérteni, mit jelentenek ezek a hangok.