Kinga végül hátrafordult az ajtóból.
– Kinga, legalább próbáld meg lecsillapítani őket – szólt rá Gábor fáradtan.
– Gyerekek. Mozogniuk kell. Talán zavar, hogy élnek? – vágott vissza sértetten.
Abban a pillanatban mintha átszakadt volna benne valami. Bevillant előtte az elmúlt tizenöt év: Réka, ahogy utánuk takarít, főz rájuk, mosolyog akkor is, amikor legszívesebben sírna. És egyetlen egyszer sem hallotta tőlük, hogy köszönik.
– Anya, Kinga… én ezt nem bírom tovább – rogyott le egy székre. – Nem tudok főzni, kimerültem. Rendeljünk valamit, vagy menjetek étterembe.
– Étterembe? – csapta össze a kezét Ildikó. – A születésnapomon?
– Persze, ez mind a te drága Rékád műve! Telebeszélte a fejedet – folytatta élesen.
– Tizenöt éven át kiszolgált benneteket! – emelte fel a hangját Gábor. – Segítettetek neki valaha? Mondtatok neki köszönetet?
– Mi vendégek vagyunk! – sértődött meg Ildikó.
– Nem vendégek. Inkább élősködők.
Az asszony arca elsápadt. Felkapta a táskáját.
– Kinga, szedd össze a fiúkat. Elmegyünk. Üljön csak a tökéletes feleségével! Ide többé be nem teszem a lábam!
Kinga mérgezett pillantást vetett a bátyjára.
– Ezt még megbánod, Gábor.
Az ajtó hangosan bevágódott. A konyhában hirtelen csend lett. Gábor a félig megevett kolbászra meredt, és ekkor tudatosult benne: fel sem köszöntötték. Egy szó sem hangzott el. Enni jöttek, és amikor nem találtak terített asztalt, egyszerűen távoztak.
Fél hét körül beült az autóba, és a városon kívülre hajtott. Réka szülei egy öreg, verandás házban laktak, roskadozó kerítéssel. A kapu előtt megállt, az ablakokból kiszűrődő fényre nézett, majd kiszállt és bekopogott.
Réka nyitott ajtót. Haja kibontva omlott a vállára, rajta egy régi, puha pulóver, smink nélkül. Gábor el is felejtette, milyen természetes így.
– Szia.
– Szia.
– Bejöhetek?
A nő hosszan fürkészte, aztán félreállt. Gábor levette a cipőjét, és belépett a házba, ahol meleg és csend fogadta.