Réka egy tányért törölgetett, miközben a háta mögött Gábor magyarázott valamit. Nem fordult meg, csak állt mozdulatlanul, és az ablakon át figyelte, ahogy odakint lassan besötétedik.
– Figyelj, harmincegyedikén jön anya meg a húgom. Itt a menü, kezdhetsz készülni – vetette oda félvállról, a telefonját nyomkodva. – Az ikrek már nem esznek halat, ezt ne felejtsd el. És majonéz se legyen, anya szerint megterheli a gyomrot.
Réka letette a tányért a pultra, majd lassan felé fordult.
– A te születésnapod lesz, Gábor.
– Pont ezért szeretném, ha minden rendben menne.
– És én ebben hol vagyok?
A férfi végre ránézett.
– Te? Hát a konyhában, mint mindig. Mire gondolsz?
Réka nem felelt. Tizenöt éve hallgatott, valahányszor Ildikó eligazításokkal érkezett, és amikor Kinga kényelmesen elnyúlt a kanapén, míg ő mosogatott az üvöltő ikrek után. Tizenöt ünnep telt el úgy, hogy jelen volt, mégis láthatatlan maradt.
– Semmi – mondta végül halkan, és kiment a helyiségből.
December huszonkilencedikének reggelén felhívta az édesanyját.
– Anya, átmehetnénk Márkkal hozzátok pár napra?
– Hát persze. És Gábor?
– Ő marad. Vendégeket vár.
Rövid csend következett.
– Réka…
– Minden rendben – zárta le.
Gyorsan összekészített: farmer, két pulóver, iratok. A fia kilépett a szobájából, a táskára nézett.
– Indulunk?
– Indulunk.
A fiú bólintott. Tizenhárom évesen több mindent értett, mint az apja másfél évtized alatt.
Gábor fél hét körül ért haza. Benézett a konyhába, feltépte a hűtőt – üres polcok fogadták. Megfordult.
– Réka!
Válasz nem jött. Végigjárta a lakást, de senkit sem talált. Az asztalon egy cetli hevert.
„Gábor. A bevásárlólista a hűtőben. Márkkal a szüleimnél vagyunk. Főzz magadnak. Boldog születésnapot. A kulcs Eszternél.”
Gábor háromszor is átolvasta az üzenetet, mintha attól változna a tartalma, majd lassan leeresztette a papírt a kezéből.