— …ha már elvárásokról és társadalmi mércékről beszélünk, akkor azok legyenek kétoldalúak — folytattam nyugodtan. — Nekem alapvető, hogy az a férfi, aki mellettem áll, figyeljen az egészségére, legyen energikus, és adjon magára. Ha valóban az én szintemen szeretnél élni, akkor nagyjából tíz centivel kisebb derékbőség lenne az indulópont.
Az asztal körül megfagyott a levegő. Gergő arca előbb bíborba váltott, aztán hamuszürkére.
— Te most komolyan ezt mondod? — szűrte a fogai között. — Férfi vagyok, én teremtem elő a pénzt.
— Nő vagyok — feleltem higgadtan. — És én is dolgozom, keresek. Mégsem jutna eszembe előírni a páromnak, hogyan kellene kinéznie, főleg úgy, hogy én magam sem vagyok makulátlan.
Ekkor támadásba lendült: érzéketlennek nevezett, azt jósolta, hogy ilyen hozzáállással magányra ítélem magam, és szerinte fogalmam sincs az életről.
Intettem a pincérnek, és kizárólag a saját fogyasztásomat rendeztem.
— A mérőszalag maradhat nálad — jegyeztem meg, miközben felálltam. — Praktikus eszköz. Ha egyszer készen állsz ugyanazt a mércét alkalmazni magadra is, amit másokra kényszerítesz, akkor… ne keress.
Ahogy kiléptem az étterem ajtaján, szinte fellélegeztem. Nem plusz kilóktól szabadultam meg, hanem mások rám aggatott elvárásaitól, fölényességtől és értelmetlen megfelelési kényszertől.