Mégis, Benedek mindig olyan kiegyensúlyozottnak, szilárdnak látszott. Vagy talán csak jól játszotta a szerepét?
— Emese, mi történt? — kérdezte hirtelen Réka hangja a telefonban. A barátnője szinte ösztönösen jelent meg az életében, valahányszor repedezni kezdett körülötte a világ.
Ebédszünetben hívta fel.
— Teljesen össze vagyok zavarodva, Réka… Hallanod kellett volna, mit mondott ma Lilla. És képzeld, elvette az útlevelemet. Ráadásul esténként valakivel suttog a telefonba.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt, majd Réka tárgyilagos, összeszedett hangon szólalt meg, mintha egy bonyolult ügy előtt állna.
— Utánajárok. Botond ismer egy közjegyzőt. Megkérdezzük, nem járt-e nála a férjed. Lehet, hogy a lakás papírjai miatt érdeklődött… jobb tisztán látni.
A lakás. Az a kis kétszobás otthon, amelyet első férje halála után kapott. Világos falai, a keskeny erkély, a megszokott bútorok — minden a múlt egy darabját őrizte. Ez volt az utolsó biztos pont az életében, és most úgy tűnt, épp ez válhat a nyugtalanság forrásává.
— Kiderítem, mi áll a háttérben — ígérte Réka. — Addig ne gyárts rémtörténeteket.
De a délután vánszorgott. Idegesítette a folyosón csapódó ajtó, a tűsarkak kopogása, a kollégák nevetése. Minden hang élesebben hasított bele, mint máskor.
Este végre megcsörrent a telefon.
— Benedek három napja járt egy közjegyzőnél — hadarta Réka köszönés nélkül. — Az ingatlannal kapcsolatos iratokról érdeklődött. Intézni akart valamit, de nem a saját nevében. Hanem a tiedben. Érted, mit jelent ez?
Emese fejében mintha megszólalt volna egy riasztó.
Mi szüksége lehetett erre? Miért titkolózik? És ha nem ott volt, ahol mondta?
Benedek késő este érkezett haza. Fáradt mozdulatokkal vetette le a kabátját; hideg levegő és halvány dohányillat lengte körül.
— Milyen volt a napod? — kérdezte Emese óvatosan, ügyelve, hogy hangja nyugodtnak tűnjön.
— Ugyanolyan rohanós. Sok a munka… a tartozások sem várnak — felelte kurtán, majd eltűnt a dolgozószobában.
Emese a folyosón maradt. A résnyire nyitott ablakon át hűvös esti levegő áradt be. A sötét üvegben saját tükörképét látta, és azt az egyre növekvő bizonytalanságot, amely lassan eluralta. Nem egy másik nő gondolata gyötörte, hanem a titkoké — azoké, amelyeknek nem lett volna helyük az otthonuk falai között.
Azóta gyakran riadt fel éjszaka. Figyelte, mit csinál Benedek. Egyszer meglátta, ahogy az ablaknál ül, telefonját a füléhez szorítva, és alig hallhatóan azt mondja: „Már nincs rá szükségünk…”
A gyanú lassan mérgezővé vált. Az álmatlanság reggelig kísérte.
Egy idő után már nem tudta, hol húzódik a határ a hétköznapok és valami sötétebb játszma között. Figyelni kezdett minden apró részletre: zárva maradó fiókokra, gondosan elrakott iratokra, Benedek mobilján felvillanó, majd eltűnő értesítésekre, megválaszolatlan hívásokra.
Amikor úgy érezte, teljesen kicsúszik a talaj a lába alól, ráébredt: ha tovább hallgat, beleőrül.
Azon az estén feszült csend telepedett a lakásra. Benedek szokatlanul későn lépett be az ajtón, és tekintete végigpásztázta a szobát, mintha valamiféle reakciót várna. Lilla a szobájába húzódott, könyvvel az ölében, takaróba burkolózva. Emese a konyhában törölgette az asztalt, hogy legalább a keze ne maradjon tétlen.
Odakint lassan elnyelte a napot az este.
A sötétséggel együtt határozottság költözött belé — súlyos és megkerülhetetlen.
— Beszélnünk kell — mondta végül halkan, de határozottan.