— Anya, miért telefonált tegnap este az új apu valakivel, és miért mondta azt, hogy már nincs ránk szükséged? — Emese lába megremegett a kérdés hallatán.
— Tessék…? — csúszott ki a száján.
A kezében tartott kanál kicsúszott az ujjai közül, és élesen koppant a csésze peremén. A hang furcsán felerősödött a még félálomban lévő konyha csendjében.
— Anya — ismételte Lilla komolyan —, miért mondta tegnap éjjel az új apu a telefonba, hogy már nincs szükségünk rád?
Emese hirtelen mozdulata felborította a poharat, a kása lassan ráfolyt a tányér szélére. A kislány a széken kuporgott kopott pizsamájában, és őszinte, nyílt tekintettel figyelte az anyját. A szemében bizonytalanság csillant.
— Drágám, miről beszélsz? — próbálta nyugodtra fogni a hangját Emese, bár belül már szorítani kezdte valami.
— Hallottam, amikor telefonált — makacskodott Lilla. — Azt mondta, hogy már nincs ránk szükséged.
A nő úgy érezte, mintha hirtelen megszűnt volna alatta a padló. Gyorsan letette az evőeszközt, és gépiesen eligazította a kötényét, hogy leplezze remegő kezét.
— Biztosan félrehallottad, kincsem… — felelte bizonytalanul.
A reggel a megszokott rendben indult: a tűzhelyen rotyogott a zabkása, a vízforraló halkan zúgott, a résnyire nyitott ablakon át friss, tavaszszagú levegő áradt be, amely az olvadó hó és a nedves aszfalt illatát hozta magával. Gergő, a férje, ahogy mindig, ma is korán indult. Az ajtó fél hét körül halkan csukódott be mögötte, amikor Emese még csak ébredezett.
Most azonban minden megváltozott. Mintha fátyol borult volna a szemére. Ugyanaz a lakás vette körül, ugyanazok a bútorok és tárgyak, mégis idegennek hatott az egész, mintha nem is az ő otthona lenne.
„Már nincs ránk szükséged.” A mondat újra és újra visszhangzott benne.
A mellkasára súly nehezedett, a gondolatai pedig üresen kavarogtak.
— Anya, ugye nem haragszol? — kérdezte halkan Lilla, miközben idegesen kevergette a kását. — Nem akartalak megbántani.
Emese nagyot nyelt.
— Nem, dehogy, minden rendben van — válaszolta, de maga is hallotta, mennyire erőtlenül cseng a hangja.
Valójában semmi sem volt rendben.
Érezte, hogy valami készül, valami sötét és megfoghatatlan közeledik felé.
A szokásos reggeli sürgés-forgás — az iskolatáska ellenőrzése, a saját munkába indulás előtti kapkodás, a fejben már szervezett esti vacsora — most értelmét vesztette. A korábban tiszta, rendezett gondolatok helyét zavaros, gomolygó bizonytalanság vette át, mintha felkavarták volna egy tó fenekét.
A nő akaratlanul is visszagondolt az előző estére. Minden a megszokott mederben zajlott: könnyed beszélgetés, egy régi film a tévében, Lilla a kanapén aludt el. A férje később a dolgozószobába vonult, ahová rendszerint visszahúzódott. Az a hely külön világ volt számára: plafonig érő könyvespolcok, masszív íróasztal, és egy régi, a nagymamától örökölt lámpa, amely meleg fényt árasztott. Emese mindig úgy gondolta, minden férfinak szüksége van egy sarokra, ahol egyedül lehet a gondolataival. Most azonban az a bezárt ajtó inkább falnak tűnt közöttük, mint menedéknek.
Úgy érezte magát, mint aki távolról hall egy ismerős dallamot, de nem tudja beazonosítani. Benedek — ahogy szinte minden nap — ma is korán távozott. Emese tekintete ekkor a polcra tévedt. A könyvek között, félig elrejtve, valami élénk színű tárgy kandikált ki a papírok alól. Közelebb lépett, és a szíve hevesebben vert: az útlevele volt az.
Nem emlékezett rá, hogy odaadta volna neki. Nem kérte meg semmire, amihez szüksége lett volna rá. Egyáltalán, mi dolga lehetett vele?
A gyomra összerándult. Ez az érzés nem volt új számára. Már átélte egyszer, évekkel korábban, amikor az első férje tragikus halála után minden hivatalos papír és aláírás szorongással töltötte el, mintha bármelyik dokumentum csapdát rejtene. Most ugyanaz a baljós előérzet kúszott vissza a lelkébe.