– Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk. Csak szeretnék beszélni veled.
Réka hosszan nézett Márkra, és alig ismert rá arra a férfira, aki az ajtó előtt állt. Egykor magabiztosan lépett ki az életéből egy másik nő kedvéért, biztosan abban, hogy igaza van. Most viszont megtörten állt előtte, vállai előreesve, mintha az elmúlt évek rossz döntései ólomsúlyként nehezednének rá.
Gyűrött dzsekije, zaklatott tekintete és a borosta, amely inkább kimerültséget, mint divatot sugallt, mind arról árulkodtak, hogy az élet alaposan megtépázta. A szeméből eltűnt a régi, kérlelhetetlen határozottság; helyét bizonytalanság és halvány remény vette át, amellyel most Rékát figyelte.
– Hallgatlak – felelte a nő higgadtan, résnyire nyitva az ajtót, de esze ágában sem volt beljebb invitálni.
Márk idegesen végigsimított a haján, majd nagy levegőt vett. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat.
– Ostoba voltam, Réka. Most már mindent értek. Fogalmad sincs, mennyire bánom.
A nő elmosolyodott, de nem gúnyosan – inkább fáradt beletörődéssel.
– Mit is értettél meg pontosan? – kérdezte, karba tett kézzel.
– Hogy hatalmas hibát követtem el. Hogy te voltál a legértékesebb az életemben. Elcseréltem a családomat… egy illúzióra.
– Illúzióra? – ismételte Réka, tekintetét az övébe fúrva. – Hiszen akkor olyan biztos voltál a döntésedben. Abban is, hogy én kevés vagyok hozzád. Hogy szürke vagyok, és semmit sem tudok nyújtani.
Márk lesütötte a szemét.
– Bolond voltam. Azt hittem, a csillogás és a könnyedség jelenti a boldogságot, nem pedig az a biztonság, hűség és otthonosság, amit te teremtettél körülöttem.
– És most, hogy a csillogás megkopott, hirtelen eszedbe jutottam? Az a nő, akinek sosem maradt ideje manikűrre és tökéletes frizurára? Az, akire adósságokat és üres falakat hagytál?
– Réka, én…
– Akkor meghoztad a döntésedet – mondta csendesen, de rendíthetetlenül. – Most pedig én döntök.