— Nem követtem el semmit — mondta remegő hangon. — Segíteni akartam a gyerekeknek. Nincs pénzük, a ház meg üresen állt. Azt hittem, örülni fognak. Én értük tettem, a családért… erre most úgy bánik velem, mint egy bűnözővel…
Réka mozdulatlanul ült a helyén. Nem szólt közbe, nem reagált a vádaskodásra. Tekintete a terem túlsó falára szegeződött, arca nyugodt maradt.
A bíró átlapozta a rendőrségi jegyzőkönyveket, átnézte a munkások vallomásait és az átutalásokról szóló banki kimutatásokat, amelyek mind Emese számlájára érkeztek. A felújításon dolgozók egybehangzóan állították: öt hónapon át fizettek, minden alkalommal Emesének. Fogalmuk sem volt róla, hogy az ingatlan valódi tulajdonosa Réka.
— Az alperes jogosulatlanul adott bérbe egy olyan ingatlant, amely nem az ő tulajdonában állt, és az ebből származó bevételt sajátjaként kezelte — hangzott el tárgyilagosan az ítélet indoklása. — Kötelezzük az alperest a teljes összeg visszafizetésére, továbbá a keletkezett károk megtérítésére és a perköltség viselésére.
A kimondott végösszeg súlyosan nehezedett a teremre. Emese arca elszürkült, ujjai görcsösen kapaszkodtak a pad szélébe. Márk mozdulatlanul ült mellette, tekintetét egyszer sem emelte Rékára.
A tárgyalás után Emese sietve lépett Réka elé, és megragadta a kabátja ujját.
— Felfogod, mit tettél velem? Ennyi pénzem nincs! Azt akarod, hogy éhen haljak? — tört ki belőle kétségbeesetten.
Réka finoman, de határozottan kihúzta a karját a szorításból.
— Erre akkor kellett volna gondolnia, amikor más pénzét tette zsebre — felelte csendesen.
Azzal elment mellette, és nem nézett vissza.
Négy hónap telt el. Réka addig egy barátnőjénél lakott, közben rendszeresen kijárt a vidéki házhoz. Kitakarította az udvart, kiszellőztette a szobákat, eltüntette az idegenek nyomait. A sufniban rábukkant néhány, még megmenthető régi szerszámra, amelyek a nagyapjáé voltak. Letisztította őket, olajjal kente be a rozsdás részeket, majd visszaakasztotta mindet a helyére.
Emese részletekben törlesztett. Minden alkalommal személyesen vitte a borítékot, szó nélkül tette le az asztalra, aztán távozott. Nem emelte fel többé a hangját, nem hibáztatott senkit. Meghajlott háttal járt, mintha egy évtizeddel öregebb lett volna.
Egy este csöngettek. Réka ajtót nyitott: Márk állt a küszöbön. Lesoványodott, borostás volt, gyűrött dzsekit viselt. Karjában egy nagy csomagot tartott, régi takaróba burkolva.
— Bejöhetek? — kérdezte halkan.
Réka félreállt az útból. Márk az asztalhoz lépett, óvatosan kibontotta a csomagot. A takaró alól a nagyapa régi samovárja került elő. Horpadt volt, de egyben.
— Anyám beadta egy felvásárlóhoz — mondta lesütött szemmel. — Egy hónapig kerestem. Nyolc helyen jártam, mire megtaláltam. Visszavásároltam.
Réka végigsimított a fém oldalán. Az egyik bemélyedést azonnal felismerte — azt a kis horpadást, amely akkor keletkezett, amikor a nagyapja véletlenül meglökte könyökkel. Nem lehetett összetéveszteni.
— Köszönöm — mondta halkan.
Márk elővett egy papírt a zsebéből, és az asztalra tette.
— Ez egy nyilatkozat. Átvállalom a tartozást. Havonta fizetek, amíg le nem jár. Tudom, hogy anyám nem fogja visszaadni teljesen. Szerinte nem is tartozik. De rájöttem, hogy én sem voltam ártatlan. Ugyanúgy felelős vagyok.
Réka végigolvasta az írást, miközben Márk idegesen gyűrögette a takaró szélét.
— Azt hittem, anyának mindig igaza van. Téged meg makacsnak láttalak. Most már értem, hogy csak azt védted, ami fontos volt neked. Én pedig döntöttem helyetted, mintha nem is számítanál.
Réka felnézett rá. Idegennek tűnt, mégis őszintének — talán most először.
— Segíthetsz a ház körül — mondta végül. — De együtt élni egyelőre nem fogunk. Idő kell, hogy mindketten megértsük, merre tovább.