Réka egy üveg málnalekvárral érkezett az anyósa lakására, ám már az előszobában földbe gyökerezett a lába. A kis komód tetején ott hevert egy kulcscsomó, rajta egy sötét, vörösesbarna, erezett fa kulcstartóval. A mintázatát azonnal felismerte. A nagypapája faragta neki, amikor hétéves volt. Minden apró karcolást ismert rajta, mintha csak a saját tenyerének vonalai lettek volna.
Ennek a kulcsnak mindig az ő ékszeres dobozában volt a helye.
– Emese, hogyan kerültek magához a nagypapa házának kulcsai? – kérdezte halkan, de feszülten.
Az anyósa a tűzhely mellől fordult felé, arcán túlzottan kedves mosollyal, mintha dicséretre számítana.
– Ja, azok? Márk adta ide megőrzésre. Azt mondta, felújításba kezdtetek, és jobb, ha biztonságban vannak. Nálam nem kallódnak el.

Felújításról szó sem volt. Réka három éve, a nagyapja halála óta hozzá sem nyúlt a házhoz. Nem cserélt függönyt, nem mozdított el egyetlen bútort sem. Mindent érintetlenül hagyott, mintha ezzel őrizhetné meg az emlékét.
– Kérem vissza a kulcsokat. Most azonnal.
– Ugyan, vidd csak. Bár Márk azt mondta, szombatig ne nagyon bolygassátok, mert még…
Réka nem hallgatta végig. Felkapta a kulcscsomót, és köszönés nélkül távozott. A kocsiban leült, és szorosan markolta a faragott darabot. Márk nem kérte el tőle a kulcsokat. Egyetlen szóval sem említett semmiféle munkálatot. Emese viszont az elmúlt fél évben makacsul ismételgette: „Kár, hogy parlagon áll az a telek. Ki lehetne adni, jól jönne az a plusz pénz.”
Réka erre mindig csak annyit felelt: „Nem adom bérbe. Az az enyém.”
Negyven perc alatt ért ki a házhoz. A kapu tárva-nyitva állt. Az udvaron két idegen autó parkolt, a házból férfihangok és edénycsörömpölés hallatszott. Amikor belépett, a kert látványa mellbe vágta: ahol a nagyapja egykor almafákat gondozott, most cementes zsákok hevertek és betonvasak voltak szétszórva. A fedett rész alatt a régi pad helyén ismeretlen munkaruhák lógtak.
Az előtérben dohány- és áporodott szag terjengett. A padlón csikkek hevertek. A szobában három trikós férfi ült az asztalnál, kártyáztak. Az egyik felpillantott.
– Maga kicsoda?
– A ház tulajdonosa. Ki engedte be magukat?
A férfiak összenéztek, egyikük már a telefonját kereste.
– Emese engedélyével jöttünk. A közelben útépítésen dolgozunk, három hónapra béreljük. Rendesen fizetünk, minden hónapban.
Réka végignézett a helyiségen. A régi samovár eltűnt, a helyén egy műanyag vízforraló állt. A nagyapja ládája nyitva volt, belőle idegen ruhák lógtak ki.
Kiment a fészerbe. Azok a szerszámok, amelyeket a nagyapja minden ősszel olajos ronggyal gondosan áttörölt, most egy pocsolyában feküdtek a szabad ég alatt. Rozsdásan. Elhanyagolva. Mint valami értéktelen hulladék.
Visszament a házba, és tárcsázta Márkot. Az ötödik csengésre vette fel.
– Hol vagy? Dolgozom – szólt bele türelmetlenül.
– A háznál. Odaadtad anyádnak a kulcsokat?
Csend következett, majd egy fáradt sóhaj.
– Igen. Talált bérlőket. Normális emberek, vigyáznak a helyre. Szükségünk van pénzre az autóra, a ház meg üresen állt.
– Nem kérdeztél meg.
– Réka, azt hittem, megérted. Csak átmeneti. Nem kell ebből ügyet csinálni.
A nő bontotta a vonalat. A keze nyugodt maradt, nem remegett. Belül azonban dermesztő csend telepedett rá.
Este hazaért, és a kulcsokat szó nélkül az asztalra tette Márk elé, aki a kanapén ült, telefonját lapozgatva, majd lassan felnézett rá.
