Túl késő volt.
Érezte, ahogy odabent minden összerándul, mintha láthatatlan kéz markolná össze belülről. A combjai között meleg nedvesség terült szét. Vér.
– Ne… – lehelte. – Kérlek, ne…
Emese ott állt fölötte, karját összefonva a mellkasán. Az arca nyugodt volt, szinte elégedett.
– Hívd a mentőket, Benedek – mondta halkan. – A kórházban rögtön csináltassatok apasági vizsgálatot. Amint megszületik, követeld a tesztet. És ha nem a tiéd a gyerek, meg fogja bánni. Nagyon meg fogja bánni.
Benedek némán bámulta Nórát. A tekintetében egy pillanatra felvillant valami – talán felismerés, talán rémület attól, amit tett. De a harag még mindig erősebb volt benne.
– Igen – felelte végül. – Lesz vizsgálat. És ha nem az enyém… akkor azt is megbánod, hogy megszülettél.
Nóra a konyha hideg kövén feküdt. Az arca égett a forrázástól, a hasa görcsbe rándult a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha az élet lassan kiszivárogna belőle a vérrel együtt. A plafont nézte, de valójában csak egy gondolat visszhangzott benne: „Tarts ki, kicsim. Kérlek, csak még egy kicsit.”
A telefon a fal mellett hevert, betört kijelzővel. Ha elérné… ha működne még… De a teste nem engedelmeskedett. A keze remegett, az izmai ernyedtek. A falióra 14:45-öt mutatott.
Még tizenöt perc. Csak tizenöt.
„Jönnek” – ismételgette magában. A bátyja megígérte. „Apa nem hagy magamra.”
Benedek közben elővette a saját mobilját, és tárcsázott. Az ujjai reszkettek – a másnaposság, az adrenalin és a felismerés, hogy túllépett egy határt, összekeveredtek benne.
– Mentők? – szólt bele. – A feleségem… terhes… elesett. Vérzik.
Nem mondta el, hogy ő rúgta meg. Azt sem, hogy az anyja forró kávét öntött az arcára. A hazugság automatikusan jött, ösztönösen védte magát.
Emese visszaült az asztalhoz, és komótosan kiitta a kávéját, mintha csak egy hétköznapi délután lenne.
Nóra lehunyta a szemét. Minden levegővétel fájdalmas volt.
Aztán megszólalt a csengő.
Élesen. Határozottan. Nem úgy, ahogy egy vendég nyomja meg, hanem ahogy az, aki tudja, miért jött, és nem tágít.
Benedek megdermedt a telefonnal a kezében. Emese felkapta a fejét.
Újra megszólalt. Hosszabban. Követelőbben.
– Ki lehet az? – suttogta Emese.
– Fogalmam sincs – válaszolta Benedek, és letette a telefont.
– Nézd meg!
De mielőtt bárki az ajtóhoz érhetett volna, dörömbölés rázta meg a lakást. Erős, kemény ütések.
– Rendőrség! Azonnal nyissák ki!
A hang mély és fémes volt.
Nóra a fájdalom ködén át is felismerte.
– Apa… – lehelte. – A bátyám is itt van.
Benedek elsápadt.
– Te hívtad őket?
Az ütés még erősebben csattant az ajtón.
– Nyissák ki, különben betörjük! Behatolási engedéllyel jöttünk!
Ez már Márk hangja volt.
Emese felpattant.
– Ne nyisd ki! Mondjad, hogy nincs itt senki! Nincs joguk…
De Benedek már tudta: ha nem nyit ajtót, rosszabb lesz. A rendőrség nem fenyegetőzik ok nélkül.
Kinyitotta.
Az ajtóban egy magas, ötvenöt év körüli férfi állt, sötét kabátban. Az arca kőkemény volt. Mellette egy fiatalabb férfi – ügyészi egyenruhában. Mögöttük két civil ruhás nyomozó.
György, a városi rendőr-főkapitányság helyettes vezetője végignézett az előszobán, majd a konyhán. Meglátta a földön fekvő Nórát.
Az arca nem változott, de a tekintete jegessé vált.
– Márk – mondta halkan. – Mentőt. Azonnal.
Márk már tárcsázott is.
György belépett, a nyomozók követték. Az egyik az ajtónál maradt.
– Ön Benedek Sándor? – kérdezte hivatalos hangon.
– Igen. De mégis milyen jogon jönnek be így? Ez a feleségem. Családi ügy.
– Családi? – Márk letette a telefont, és közelebb lépett. – Az nem családi vita, amikor valaki rendszeresen bántalmazza a társát. És főleg nem az, ha egy várandós nőt hasba rúgnak.
Elővett egy dossziét.
– Két hete a felesége bejelentést tett egy védett csatornán keresztül. Mellékelte az elmúlt két év orvosi látleleteit. Tanúvallomások, fényképek. És most is látjuk a saját szemünkkel: égési sérülések az arcán, vérzés, hetedik hónapban járó terhesség.
Emese kirohant a konyhából.
– A fiam ártatlan! A nő elesett!
György lassan felé fordult.
– Emese Sándorné? Az imént forró kávét öntött a lányomra. A lépcsőházi kamera mindent rögzített. Javaslom, hallgasson.
Emese szava elakadt.
Az egyik nyomozó Benedekhez lépett.
– Kezeket a háta mögé.
– Várjanak! – hátrált Benedek. – György úr, beszéljünk. Nem akartam… csak felidegesített. Megváltozom. Adjanak még egy esélyt!
György letérdelt Nóra mellé.
– Kicsim, tarts ki. Mindjárt itt vannak az orvosok.
– Apa… bocsáss meg… – suttogta Nóra.
– Semmiért nem kell bocsánatot kérned – mondta, és ráterítette a kabátját.
Aztán felállt, és Benedekre nézett.
– Három éve figyelmeztettem. Tudtam, hogy veszélyes. A lányom nem hallgatott rám. Tiszteletben tartottam a döntését… de figyeltem. Vártam, hogy segítséget kérjen. Most megtette. És most felelni fog mindenért.
– Szeretem őt! – tört ki Benedekből.
– A szeretet nem rúg hasba egy terhes nőt – vágta rá Márk. – Bilincset rá.
A fém csattant a csuklóján.
– Őrizetbe vesszük súlyos testi sértés, bántalmazás és folyamatos zaklatás gyanújával – közölte Márk hivatalos hangon. – Joga van ügyvédhez. Amit mond, felhasználható ön ellen.
A mentő szirénája felhangzott odalent.
György ismét Nóra kezét fogta.
– Még egy kicsit. Tarts ki.
– A baba… – suttogta Nóra.
– Élni fog. Megígérem.
A mentősök berohantak, vizsgálni kezdték. Másodfokú égési sérülések az arcon és a nyakon. Erős vérzés. Koraszülés veszélye.
Óvatosan hordágyra emelték.
György mellette ment. Benedek térdre rogyott, bilincsben.
– Bocsáss meg! Nem akartam! Szeretlek!
Nóra lassan felé fordította a fejét, majd elnézett mellette.
A mentőautóban György fogta a kezét, Márk szemben ült, feszült arccal.
– Későn találtunk rád – mondta halkan az apja.
– Én szakítottam meg a kapcsolatot… – suttogta Nóra.
– Nem te vagy a hibás. Soha nem voltál az.
A kórházban már várták őket. György kapcsolatai mozgásba léptek. A legjobb szülészek és intenzívesek álltak készenlétben.
A műtét négy órán át tartott.
Sikerült elállítani a vérzést. A baba életben maradt, de Nórát szigorú megfigyelés alá helyezték a szülésig.
Három nap múlva áthelyezték egy normál kórterembe. Az apja és a bátyja minden nap mellette voltak. Az édesanyja is jött, sírva kérte a bocsánatát.
– Ne hibáztasd magad – suttogta Nóra. – Én távolodtam el.
Közben elindult az eljárás. Márk hivatalosan nem vihette az ügyet, de felügyelte a folyamatot. Benedeket és Emesét előzetes letartóztatásba helyezték.
A szomszédok vallottak. Három év sikolyai, csattanásai, elfojtott sírásai kerültek jegyzőkönyvbe.
Eszter is tanúskodott. Látta Nórát zúzódásokkal, tudta, hogy menekülni próbált.
– Féltem – sírta el magát. – Gyáva voltam.
– Nem hibáztatlak – mondta Nóra videókapcsolaton keresztül. – Ő félelmetes volt.
A legmegrázóbb vallomás azonban Rékától érkezett, Benedek korábbi párjától. Öt évvel korábban vele is ugyanez történt. Virágok, ajándékok, majd pofonok. Ő is feljelentette, de visszavonta, amikor Emese jeleneteket rendezett a munkahelyén, és Benedek fenyegette.
– Azt hittem, bennem van a hiba – mondta Réka. – Elhitette velem. Most már tudom, hogy nem.
A házkutatás során Emese naplóját is lefoglalták. Apró betűkkel teleírt oldalak. Gyanakvás, gyűlölet, uszítás.
„Nóra nem méltó a fiamhoz.”
„Meg kell nyitnom Benedek szemét.”
„Az ilyen nő csak az erőből ért.”
A sorok önmagukért beszéltek.
A tárgyalást két hónappal későbbre tűzték ki. Addigra Nóra világra hozta gyermekét: egy egészséges kisfiút, három kilogramm súllyal. A karjába vették, és amikor a mellkasára fektették, először érezte úgy hosszú idő után, hogy valóban biztonságban vannak.