Eszter rémülten nézte Nórát a régi, túl nagy kabátban, beesett arccal, sötét karikákkal a szeme alatt, egyik kezét az oldalához szorítva, mintha minden mozdulat fájna.
– Engedj be, kérlek… csak ma éjszakára – suttogta Nóra rekedten. – Nem tudom, hová mehetnék.
Eszter gondolkodás nélkül félreállt az ajtóból. Betámogatta a nappaliba, lefektette a kanapéra, hozott vizet és fájdalomcsillapítót. Nóra teste remegett a kimerültségtől, de ahogy a lakás csendje körülölelte, először hosszú hónapok óta érezte úgy, hogy talán biztonságban van. A szeme lecsukódott, és mély, kábult álomba zuhant.
Alig telt el egy óra, amikor erőteljes csöngetés hasított a csendbe. Nem egyszer, nem türelmesen – hanem követelőzően, fenyegetően.
– Eszter! Nyisd ki! Tudom, hogy itt van!
A lány döbbenten fordult Nóra felé.
– Honnan tudja?
Nóra arca elsápadt.
– Mindig megtalál – lehelte. – Mindig.
Az ajtót egyre vadabb ütlegelés rázta meg. Benedek ordított, azzal fenyegetőzött, hogy rendőrt hív, és emberrablással vádolja meg Esztert. A folyosón ajtók nyíltak, kíváncsi tekintetek jelentek meg. A botrány percek alatt az egész lépcsőházat felverte.
Eszter idegesen a hajába túrt.
– Nóra… sajnálom. Nem bírom ezt. Dolgozom, felelősségem van. Ő kiszámíthatatlan. Kérlek… menj el.
Nóra nem tiltakozott. Lassan felállt, mintha már számított volna erre. Amikor kilépett az ajtón, Benedek azonnal megragadta a karját, és durván a kocsija felé húzta.
Otthon nem ütötte meg. Aznap nem. Csak nézte – hosszasan, hidegen.
– Ha még egyszer megpróbálsz eltűnni, megtalállak – mondta halkan. – És akkor sokkal rosszabb lesz. Érted?
Nóra bólintott.
Többé nem próbált elmenekülni. Rájött, hogy nincs hová. A családja elfordult tőle. Barátai eltűntek. Pénze nem volt. Benedek pedig mindenhová elért.
Nyolc hónappal ezelőtt kiderült, hogy gyermeket vár.
Az első hetekben Benedek szinte sugárzott az örömtől. Térdre ereszkedve csókolgatta Nóra hasát, jövőbeli fiáról beszélt, kis ruhákat vásárolt. Nóra engedte magának a reményt: talán a baba megváltoztatja. Talán apává érve más ember lesz.
A remény gyorsan szertefoszlott.
A terhesség eleje kegyetlen volt. Nóra állandó hányingerrel küzdött, alig tudott enni, főzni szinte képtelen volt. Gyenge volt és sápadt. Benedek türelme elfogyott.
– Csak megjátszod magad – csattant fel. – Más nők dolgoznak a szülésig, te meg egy vacsorát sem bírsz összedobni.
Amikor a rosszullétek alábbhagytak, újabb gondok jöttek. A hasa gyorsan nőtt, hamar kifáradt, és gyakran kellett orvoshoz mennie. Minden vizsgálat pénzbe került, és Benedek minden forintot számon tartott.
– Már megint újabb teszt? Hová tűnik a pénz?
Nem sokkal később újra ütni kezdte. Óvatosan – a hasát kerülve. A hátát, a karját, a combját érte az ütés. Mintha lenne benne egy határ, amelyet nem lép át – de azon belül semmi sem számított.
Két hónappal ezelőtt történt az, ami végleg megmérgezte a maradék kapcsolatukat.
Nóra lement a kukát kivinni. A lépcsőházban összefutott Ákossal, a fiatal sráccal az alsóbb emeletről. Köszöntek egymásnak, váltottak pár szót az időjárásról. Ennyi.
Ebben a pillanatban lépett be a házba Emese, Benedek anyja. Meglátta őket – és a maga módján értelmezte a jelenetet.
Este felment hozzájuk. Az arca kemény volt, mint a kő.
– Benedek, beszélnünk kell. Komolyan.
A konyhába vonultak. Nóra a szobában maradt, de a szavak átszűrődtek.
– A saját szememmel láttam. Mosolygott rá. Terhesen. Biztos vagy benne, hogy az a gyerek a tiéd?
Benedek sápadtan jött ki.
– Kivel beszélgettél a lépcsőházban?
– Ákossal. Csak köszöntünk egymásnak.
– Csak? Anyám szerint vigyorogtál rá.
– Udvarias voltam.
– Udvarias? – közelebb lépett. – Férjes, terhes nő nem mosolyog idegen férfiakra.
– Ez egyszerű illem.
– És biztos, hogy az a gyerek az enyém?
A kérdés úgy csapott le, mintha kihúzták volna alóla a talajt.
Emese az ajtófélfának támaszkodva, összefont karral figyelt.
– Ha más férfiakkal enyeleg, ki tudja, mit csinál, amikor te dolgozol?
– Sehová nem megyek – sírta Nóra. – Itthon vagyok egész nap.
– Pontosan – bólintott Emese. – Semmit sem csinálsz. Az én fiam pénzén élsz. És még talán idegen gyereket is rá akarsz sózni?
Attól a naptól Benedek teljesen megváltozott. Minden este átnézte a telefonját. Gyanúsította, kérdőre vonta, vádaskodott.
Egy hónapja, kétségbeesésében, Nóra az orvosi vizsgálatra hivatkozva elment a rendelőbe. A nővértől kért kölcsön egy telefont, és egy régi e-mail címre írt – Márknak, a bátyjának. Röviden, részletek nélkül: „Márk, Nóra vagyok. Segítségre van szükségem. Benedek bántalmaz. Terhes vagyok. Félek a gyerekért. Ha ezt olvasod, kérlek, segíts. Itt lakunk…” és megadta a címet.
Két hétig semmi válasz nem jött.
Azt hitte, a család végleg lemondott róla.
Aztán érkezett egy üzenet – ismeretlen számról.
„Holnap 15:00-kor ott leszek. Tarts ki.”
A holnap a mai nap volt.
Reggel Nóra émelygésre ébredt. A hetedik hónap minden reggele küzdelem volt. Óvatosan kelt ki az ágyból, hogy ne ébressze fel Benedeket. A fürdőszobából visszatérve látta, hogy a férfi már ül az ágy szélén, fejét a kezébe temetve. Másnapos volt.
– Jó reggelt – mondta halkan.
– Milyen jó? – mordult fel. – Szétrobban a fejem.
Nóra a konyhába ment reggelit készíteni – és megtorpant. Az asztalnál Emese ült, kávéval a kezében, mintha ő lenne a ház úrnője.
– Jó reggelt – próbált nyugodt maradni Nóra.
– A fiamhoz bármikor jöhetek – felelte Emese hűvösen. – Van kulcsom. Vagy talán zavar?
Nóra szó nélkül előkészítette az ételt. A falióra 9:30-at mutatott. Még öt és fél óra háromig. Ki kell tartania.
Benedek is kijött. Emese azonnal töltött neki kávét.
– Rosszul nézel ki, kisfiam.
– Hagyjál – morogta, de inkább gyerekes sértődöttséggel, mint dühvel.
Nóra tojást és pirítóst tett elé. Benedek fintorgott.
– Megint ez?
– Készíthetek mást…
– Mindegy.
Emese végigmérte Nórát.
– Elég nagy lett a hasad. A terhesség nem áll jól.
Nóra hallgatott.
– Azt mondják – folytatta Emese jelentőségteljesen –, ha túl nagy a has, annak oka van.
– Milyen oka? – nézett fel Benedek.
– Hát… előfordul, hogy nem a férjtől való a gyerek.
– Ez badarság – mondta Nóra csendesen. – Sok tényező befolyásolja.
– Most már szakértő is vagy? – gúnyolódott Emese.
– Elég – szólt közbe Benedek, de a gyanú már ott ült a tekintetében.
Nóra menni akart, de Emese észrevett valamit az asztalon.
– Ez a te telefonod?
Nóra megdermedt.
– Igen.
– Akkor mutasd.
– Nincs benne semmi.
– Ha nincs, mitől félsz?
Benedek felállt.
– Add ide.
Nóra megpróbálta elvenni, de Emese gyorsabb volt. Végül Benedek kezébe került a készülék. Nórát a falhoz lökte.
– Maradj ott.
Üzeneteket lapozott. Nóra szíve őrülten vert. Hiszen törölte az SMS-t… Nem tudta, hogy Benedek hónapokkal korábban telepített egy programot, amely visszaállította a törölt adatokat.
Megtalálta.
– „Holnap 15:00-kor ott leszek. Tarts ki.” – olvasta fel halkan. – Ki az?
Nóra alig kapott levegőt.
– A bátyám.
Csend.
– Az a bátyád? Aki három éve megátkozott engem? Aki miatt a rendőrség a múltamban vájkált? Idehívod őket?
– Csak segítséget kértem.
Benedek a falhoz vágta a telefont. A kijelző szilánkokra tört.
– Elárultál.
Emese diadalmasan nézett Nórára.
– Mondtam én. Ez a nő sosem tisztelt téged. A gyerek sem a tiéd.
– Nem igaz! – kiáltotta Nóra. – Benedeké!
– Bizonyítsd be.
– Hogyan?
– Hazudsz – lépett közelebb Benedek.
Emese közben újabb kávét töltött. A csésze gőzölgött.
– Felesleges vitázni – mondta higgadtan. – Szülés után DNS-teszt. Ha nem a tiéd, pereld be csalásért.
Valami eltört Nórában. A félelem helyét düh váltotta fel.
– Maga tette ilyenné a fiát – mondta remegő hangon. – Soha nem engedte felnőni. Maga nevelte gyávának és kegyetlennek.
Emese arca elsápadt, majd elvörösödött.
– Mit mondtál?
– Az igazat. Benedek nem férfi. Maga rángatja madzagon.
Benedek mozdulatlanul állt. Emese egy lépést tett előre, kezében a forró kávéval.
– Besároztad a fiam nevét – suttogta jeges hangon.
– Maga őrült.
A következő pillanatban Emese Nóra arcába öntötte a forró italt.
A fájdalom azonnal, égetően csapott le. A bőre lángolt, a nyakán végigcsorgó kávé perzselte a húsát. Nóra sikoltott, térdre rogyott, kezével takarta az arcát, de a hőség már megtette a magáét. A könnyei összekeveredtek a forró folyadékkal, ami még jobban csípett.
– Tanuld meg a helyed! – hallotta Emese hangját.
Lépések közeledtek. Benedek megállt előtte.
Egy pillanatra Nóra remélte, hogy segít.
Nem tette.
– Nem kellesz nekem. Te sem, meg a benned növő sem – mondta halkan.
És belerúgott a hasába.
Nem teljes erőből. De céltudatosan.
Az ütés éles fájdalmat hasított belé. Oldalra zuhant, ösztönösen a hasát védve. A levegő kiszorult a tüdejéből, a világ beszűkült körülötte. A fájdalom nemcsak a bőrén és az izmain lüktetett, hanem mélyen, belül is, ott, ahol a gyermeke volt.
És abban a pillanatban megérezte, hogy valami nincs rendben.