A negyedik napon Márk már nem elégedett meg az üzenetekkel. Megjelent a kórháznál. Két órán át álldogált a bejáratnál, idegesen járkált fel-alá, mintha attól félne, hogy Nóra kicsúszik a kezei közül, mielőtt még beszélhetne vele. Amikor a nő végre kilépett az épületből a műszakja után, ő azonnal odalépett.
— Beszélnünk kell — mondta fojtott hangon.
— Nincs miről beszélnünk, Márk — felelte Nóra halkan, de határozottan.
— De hát… mi szerettük egymást. Nem így volt?
Nóra végigmérte. Drága kabát volt rajta, a haja gondosan belőve, frissen borotvált arccal állt előtte. Külsőre kifogástalan. Belül azonban üresnek látszott, mintha már nem lenne benne semmi, amihez kapcsolódni lehetne.
— Tudod, mire jöttem rá? — szólalt meg végül. — A szeretet nem azt jelenti, hogy jó együtt, amikor minden rendben van. Hanem azt, hogy akkor is mellettem állsz, amikor nehéz. Amikor megvédesz. Amikor közém és azok közé lépsz, akik bántanak. Te ezt soha nem tetted meg. Egyetlen alkalommal sem. Ott ültél, és nyugodtan szeletelted a salátát, miközben az anyád szidalmazta az enyémet. Mosolyogtál a vendégekre, amikor engem alázott meg mindenki előtt. Ez nem szerelem, Márk. Ez puszta kényelem.
— Féltem megbántani őt… mégiscsak az anyám — vágta rá kétségbeesetten.
— És én ki voltam? — kérdezte Nóra. — A menyasszonyod. A nő, akiből a feleséged lett volna. De te őt választottad. A csendet. A kényelmet. Így döntöttél. Most élj ezzel a döntéssel.
Megfordult, és elindult a buszmegálló felé. Márk nem ment utána. Ott maradt a kórház előtt, mintha gyökeret vert volna.
Három hónap telt el. Melinda többé nem telefonált. Gergő ellen vizsgálat indult, és a család ügyei széthullottak. Márk elutazott rokonokhoz egy másik városba. Nóra pedig tette a dolgát. Dolgozott, túlórázott, és esténként gyakran átment az édesanyjához. A konyhában ültek, teát ittak, beszélgettek az életről, a tervekről, és arról, mennyire különös irányt vett minden.
— Tudod, anya — szólalt meg egy este Nóra —, most azon gondolkodom, hogyan voltam képes ezt ilyen sokáig eltűrni.
— Mert féltél veszíteni — válaszolta az anyja. — Mindannyian ezt csináljuk. Kapaszkodunk abba, ami már nem a miénk, csak hogy ne kelljen beismerni: tévedtünk.
— Pedig tényleg tévedtem. Fél évet adtam oda valakinek, aki észre sem vett engem.
— Nem elvesztegetted — rázta meg a fejét az asszony. — Tanultál belőle. Most már tudod, mire kell figyelni. Ha egy férfi nem áll ki melletted a saját anyjával szemben, máshol sem fog megvédeni.
Nóra bólintott. Kiitta a teáját, majd az anyjára nézett.
— Köszönöm. Hogy eljöttél. Hogy kirángattál ebből. Hogy nem hagytad, hogy elsüllyedjek.
— Az anyád vagyok, kislányom — mosolygott az asszony. — Mindig ki foglak húzni. Akkor is, ha közben tiltakozol.
Nóra ekkor felnevetett. Három hónap után először — igazán, felszabadultan.
Mert megértette: néha a legnagyobb szeretet az, amikor nem engednek ott maradni, ahol lassan tönkremész. Akkor sem, ha te még nem látod. Akkor sem, ha azt hiszed, nem élnéd túl az elvesztését. Akkor sem, ha félelmetes továbblépni.
És ő továbblépett. Nem azért, mert erős volt. Hanem azért, mert mellette állt az anyja, aki megmutatta neki: az önbecsülés többet ér bármilyen esküvőnél. Az igazság fájdalmasabb, de tisztább, mint bármilyen hazugság.