— Akkor mondd meg, miért maradsz mégis?
— Mert mindenkinek ezt mondtam. Mert a ruhát már megvettük. Mert a vendégek úton vannak — sorolta Nóra tompán. — Mert már nincs visszaút.
— Ezek nem okok, kislányom — felelte Emese Stepanovna csendesen. — Ezek csak kifogások.
Az ünnepi vacsora este hatkor kezdődött. Nóra a főasztalnál ült Márk mellett. A férfi magabiztos mosollyal fordult egyik vendégtől a másikhoz, poharat emelt, koccintott, tósztokat mondott, mintha semmi különös nem történt volna. Mintha egy órával korábban az anyja nem alázta volna meg Emese Stepanovnát mindenki szeme láttára.
Melinda Pavlovna ekkor felállt, kezében mikrofon, másikban pezsgőspohár. A ruhája csillogott, az arca elégedetten ragyogott.
— Kedves vendégeink! — kezdte. — Szeretnék pár szót ejteni a menyasszonyunkról. Nórácska rendes lány, jószívű, nővérként dolgozik. Igaz, a családi háttere… hát, hagy némi kívánnivalót maga után. De majd mi formáljuk, ugye, Márk?
A teremben felnevetések futottak végig. Volt, aki hangosan kacagott, mások zavartan piszkálták az evőeszközt.
Márk elmosolyodott. Bólintott. Megemelte a poharát.
Nórában ekkor reccsent meg valami végleg.
— És ma itt van velünk a menyasszony édesanyja is — folytatta Melinda Pavlovna. — Emese Stepanovna, merre találjuk? Ó, igen, ott hátul, a technikai bejáratnál. Legyen szíves felállni!
Emese Stepanovna lassan felkelt. Az arca nyugodt volt, a tekintete tiszta.
— Szeretném, ha mindenki megnézné ezt az asszonyt — mondta Melinda. — Tokajban él, dolgozgat, nyugdíj mellett. Valószínűleg most lát először ilyen színvonalú rendezvényt. Emese Stepanovna, jól érzi magát nálunk?
Néhányan kuncogtak. A többség hallgatott, a tányérjára szegezve a szemét.
— Igen, köszönöm — válaszolta Emese Stepanovna. — De pontosítanék valamit.
— Ugyan mit? — kérdezte Melinda mosolyogva.
— Azt mondta, nyugdíj mellett dolgozom. Ez nem egészen pontos. Egy textilipari üzem tulajdonosa vagyok. A megye legnagyobbjáé. Talán hallottak róla: a Tokaji Textilművek. Az állami intézmények jelentős részét mi látjuk el alapanyaggal.
A terem megdermedt. Melinda Pavlovna pislogott egyet.
— Tessék?
— Nem vagyok nyugdíjas — folytatta Emese Stepanovna higgadtan. — Vállalkozó vagyok. Amikor a férjem meghalt, az üzem romokban állt. Mindent feltettem egy lapra, és talpra állítottam. Három éven át napi tizenhat órát dolgoztam. Ma háromszáz alkalmazottam van, és két évre előre lekötött szerződéseink.
Melinda hátrébb lépett.
— De… miért nem mondta eddig?
— Mert nem szeretek dicsekedni. Nem úgy, mint maga, Melinda Pavlovna. Maga egész este szintekről, kapcsolatról és pénzről beszél. Én meg dolgozom.
Ekkor felállt Gergő Viktorovics is.
— Emese Stepanovna, ne csináljunk jelenetet…
— Jelenetet? — lépett előre Emese. — Az imént a felesége száz ember előtt alázta meg a lányomat. Szegénynek nevezte, engem pedig vidéki senkinek. És most azt kéri, ne legyen botrány?
— Félreértés történt…
— Nem, Gergő Viktorovics. Ez nem félreértés. Ez az önök családja. Úgy vélik, a kapcsolataik feljogosítják magukat mindenre. Tudja, a múlt héten az ön hivatala kedvezményes szerződést kért a cégemtől. Visszautasítottam. Tudja, miért?
Gergő Viktorovics arca elsápadt.
— Mert az emberei kenőpénzre célozgattak. Minden beszélgetést rögzítettem. Holnap átadom az ügyészségnek. Nem bosszúból. Hanem mert a felesége számára az alázás szórakozás.
Sírni lehetett volna a csendtől.
Emese Stepanovna a lányához fordult.
— Nórám, pakolj. Elmegyünk.
Nóra felállt. Reszketett a keze, de felegyenesedett.
— Nóra, várj — kapta el Márk a csuklóját. — Anyám csak viccelt. Nem úgy gondolta…
— Engedj el.
— Hiszen… most házasodtunk össze. Itt vannak a vendégek, a torta, az ajándékok…
— Engedj el, Márk.
A férfi elengedte. Előbb az anyjára nézett, aztán az apjára, végül újra Nórára.
— Nem tudom, mit mondjak.
— Pont ez a baj — felelte Nóra csendesen. — Te sosem tudod. Hallgattál, amikor hónapokon át megalázott. Hallgattál akkor is, amikor az anyámat sértegette, és ez a csend most is ott állt köztük, súlyosabban, mint bármely kimondott szó.