Gergőnek fel kellett volna készülnie. De nem volt rá képes.
Amikor kilépett a fürdőszobából, Lilla az ágy szélén ült, a jegyzetfüzet az ölében pihent. Nem lapozta, nem írt bele. Csak tartotta, mintha súlya lenne, és nem papírból volna.
— Lill… — kezdte óvatosan Gergő. — Anyu tényleg túllőtt a célon. Beszélek velük. Komolyan. Ne menjünk el a végletekig, jó?
Lilla ránézett. Hosszan. Úgy, mintha nem a mondatot hallaná, hanem azt figyelné, mi van mögötte.
— Gergő, te tényleg nem érted — szólalt meg lassan. — A véglet nem az, hogy most felemelem a hangom. A véglet az, amit ti évek óta természetessé tettetek. Hogy engem nem kérdeznek meg. Hogy döntések születnek rólam, nélkülem.
Gergő nagyot sóhajtott.
— Csak… nem akarok balhét.
— Pontosan ezért választod mindig a balhét velem — bólintott Lilla. — Mert velem biztonságos. Én majd lenyelem. Én majd kibírom. Ugye?
Gergő lesütötte a szemét.
— Nem… nem így gondolom…
— Lehet — felelte Lilla halkan. — De így csinálod. És a tettek mindig őszintébbek, mint a szavak.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Nem röviden, nem udvariasan. Hosszan és követelőzően. Lilla felállt, és elindult az ajtó felé.
Réka állt kint, láthatóan várandósan, sértett arckifejezéssel. Mellette Nóra, és egy idegen nő, aktatáskával a kezében.
— Ó — szólalt meg Réka mézes hangon. — Szóval már mennek a hisztik?
Lilla gyomra összerándult, de az arca nyugodt maradt.
— Gyere be, Réka — mondta tárgyilagosan. — Ha már teljes küldöttséggel érkeztetek. Csak szólok: ma itt nem lesz köntörfalazás.
Az idegen nő előrelépett.
— Jogász vagyok. Családjogi ügyekkel foglalkozom.
Lilla elmosolyodott.
— Remek. Akkor legalább tiszta lapokkal játszunk. Én kifejezetten kedvelem a papírokat.
Réka közben körbenézett a lakásban, majd félvállról, szinte mellékesen odavetette azt a mondatot, amitől Lilla hátán végigfutott a hideg:
— Amúgy tényleg nem értem, miért ragaszkodsz ennyire ehhez a lakáshoz. Úgyis hamarosan… — Gergőre pillantott. — Na, érted.
Lilla villámgyorsan a férjére nézett.
— Mit jelent az, hogy „hamarosan”?
Gergő elsápadt.
— Lilla… kérlek… ne most, ne előttük…
És ekkor Lillának összeállt a kép. Volt még valami. Egy elhallgatott terv. Ezért volt a sietség, ezért kellett a kocsi, a pénz, minden. Valamit előkészítettek a háta mögött, és most kezdett kibukni.
— Mondd ki — fordult vissza Rékához. — Ha elkezdted, fejezd is be.
Réka bizonytalan lett, de Nóra azonnal átvette a szót, ahogy mindig.
— Ugyan már, nincs ebben semmi titok! — csapta össze a kezét. — Gergő meglepetést akart. Találtunk egy megoldást: eladjuk ezt a lakást, veszünk két kisebbet. Az egyik nektek, a másik Rékának. Mindenki jól jár.
Lilla lassan Gergő felé fordult. A fejében zúgott a csend.
— Te… el akartad adni az ÉN lakásomat? — kérdezte alig hallhatóan.
— Lilla, hát… család vagyunk… együtt… — hebegte Gergő.
Lilla felnevetett. Röviden, üresen.
— Együtt? — megemelte a lakáshoz tartozó iratokat. — Ez nem „együtt”. Ez az, hogy eldöntötted: ami az enyém, az a tietek.
A jogász közbeszólt volna, hivatalos hangra váltva, de Lilla egy mozdulattal leállította.
— A lakást a nagymamám ajándékozta nekem. Nem közös vagyon. Lehet magyarázni, de a törvény itt elég egyértelmű.
Nóra felháborodottan csattant fel:
— Hallod ezt, Gergő? Jogszabályokkal fenyeget minket! Beszélj vele normálisan!
Lilla az asztalhoz lépett, letette a füzetet, kinyitotta.
— Rendben. Emberileg. — A bejegyzésekre mutatott. — Itt vannak a „családi” dolgok: tartozások, ígéretek, elhallgatások. Gergő — a csendjeid. Réka — a „majd visszaadom”-jaid. És most ügyvéddel jöttetek, hogy elvegyétek a lakásomat. Ezek után tényleg csodálkoztok, hogy nemet mondtam?
Réka legyintett.
— Túlreagálod. Terhes vagyok, ezt azért érthetnéd…
Lilla felemelte a kezét, megálljt parancsolva.
— A várandósság nem felhatalmazás mások életére. És a gyerek nem mentség a hazugságra.
Nóra elsápadt, majd halkan, metszően mondta:
— Akkor legyen világos. Ha nem egyezel bele, Gergőt ellened fordítjuk. Elválik tőled. Egyedül maradsz.
Lilla Gergőre nézett. Ez volt az a pillanat, amikor még megmenthetett volna bármit. Amikor kiállhatott volna.
Gergő hallgatott.
Lilla mindent megértett.
Másodszor csapott az asztalra azon a napon.
— Ha nincs beleszólásom, akkor egy fillért sem kaptok tőlem! — mondta hangosan. — Se pénzt, se autót, se lakást. És az életemet végképp nem.
Nóra ledermedt.
Réka arca megfeszült, a szája nyitva maradt, mintha válaszra készült volna, de egyetlen szó sem jött ki rajta.