„…ugye, veled ilyesmi nem fordulhat elő?”
Most, hogy egyedül maradt a gondolataival, egyszerre zúdult rá minden korábbi mondata. Az összes gúnyos megjegyzés, az apró, mégis megalázó célzások, amikor „ürességről” és „hibáról” beszélt. Felvillant előtte a nejlonzacskóba csomagolt baba képe is, amelyet akkor a csomagtartó mélyére rejtett, mintha így el lehetne temetni a lelkiismeretét.
— Tudod — szólalt meg újra Nóra halkan —, furcsa módon hálás vagyok neked. Ha nem lettél volna ennyire kegyetlen, talán sosem mertem volna szembenézni az igazsággal.
Közelebb lépett hozzá, és hosszan, egyenesen a szemébe nézett.
— Most pedig menj el. A babát is vidd magaddal. Nekem már nincs rá szükségem.
Megpróbált válaszolni, de a szavak cserbenhagyták. Abban a pillanatban még nem sejtette, hogy ez csupán a kezdet.
Kilépett a lakásból, de a ház kapujáig sem jutott el igazán. A lábai elnehezültek, mintha ólmot öntöttek volna beléjük. A lépcsőház hideg levegővel és poros szaggal fogadta, a fejében pedig egyetlen szó visszhangzott makacsul: lehetetlen. Leült az emeletek közti ablakpárkányra, és görcsösen szorította a dossziét, mintha puszta erővel össze tudná roppantani a papírokat – vele együtt ezt az új valóságot is.
„Tévedés. Hamisítás. Bosszúból csinálja” — mantrázta magában. Egy óra múlva már az autójában ült, és remegő ujjal tárcsázta a klinika számát. A recepciós hangja udvarias volt, mégis kíméletlenül nyugodt: igen, az eredmények hitelesek. Igen, a vizsgálatot kétszer is elvégezték. Nem, tévedés kizárt.
A telefon kicsúszott a kezéből, és a jobb oldali ülésre esett. Ekkor Emese jutott eszébe. Fiatal volt, harsány, mindig nevetett. „Azt hiszem, terhes vagyok…” — mondta neki az utazása előtt. Akkor ő felnevetett, és könnyedén csak annyit mondott: kellemes meglepetés.
Most a nevetés valahol a torkában akadt.
Csak késő este ment vissza a lakásba. Sötét volt, és Nóra holmijainak nyoma sem maradt. A szekrény üresen tátongott, mintha soha nem is élt volna ott. Az asztalon egy cetli feküdt: „Beadtam a válókeresetet. Ne keress. Nem akarok tovább együtt élni egy olyan emberrel, aki tudatosan fájdalmat okoz.”