Az ápolónő Melinda kezébe nyomta a papírt és a ceruzát, majd bosszús pillantást vetett az immár üres ágyra, és mogorván odavetette:
— Majd utoléri a sorsa… nagyon is utoléri — mondta, aztán becsapta maga mögött az ajtót, és eltűnt a folyosón.
Melinda még egy darabig a helyén maradt, majd halkan megszólalt, inkább csak magának:
— Különös… őt ilyen gyorsan elengedték, nekem pedig azt mondták, napokig maradnom kell.
A takarítónő, aki épp a sarokban rendezgetett, vállat vont.
— Nem engedték el. Magától ment el. A gyereket itt hagyta. Azt mondta, nincs hová vinnie. Láttunk már ilyet eleget: élnek bele a világba, de felelősséget nem vállalnak.
— És… mi született neki? — kérdezte Melinda, összerezzenve. Képtelen volt felfogni, hogyan lehet egy újszülöttet hátrahagyni.
— Kislány — felelte kurtán az asszony, mintha az egész nem lenne több egy jelentéktelen adatnál. — Erős tüdejű, hangos. Teljesen egészséges.
Ez az egyetlen szó — kislány — úgy csapódott Melindába, hogy egy pillanatra levegőt sem kapott. Ösztönösen a mellkasára szorította a kezét, mintha a vékony kórházi hálóing alatt nem egy, hanem két szív dobogna egyszerre. Emlékezetébe villant Márk hangja, még tavaszról, közvetlenül a frontra indulása előtt: „Ha lányunk lesz, Lillának hívjuk…”
Elfordult a faltól, hogy senki ne lássa a szemébe gyűlő könnyeket. A gondolat, hogy valahol pár falnyira tőle egy magára hagyott csecsemő fekszik, nem hagyta nyugodni. A háborút, a nyomort, a rettegést mind értette. De egy újszülöttet itt hagyni? Szó nélkül kilépni az életéből? Ezt a szíve nem tudta elfogadni.
Az éjszaka szinte álmatlanul telt. A kórtermet csak távoli léptek zaja és a falon túlról átszűrődő csecsemősírás törte meg. Valahányszor felsírt egy baba, Melinda úgy érezte, neki szól a hívás. Figyelte a hangokat, próbálta megkülönböztetni őket, mígnem ráébredt: felismeri a saját Lillája sírását, és mellette egy másikat is — erősebbet, követelőbbet, mintha makacsul ragaszkodna az élethez.
Reggel döntésre jutott.
Amikor az ápolónő behozta az ételt, Melinda halkan, de határozottan megszólította:
— Mondja… megnézhetném azt a kislányt? Azt, akit itt hagytak.
A nő gyanakodva mérte végig, habozott egy pillanatig, majd vállat vont.
— Minek magának? Csak fölöslegesen felkavarja magát.
— Csak látni szeretném — felelte Melinda nyugodtan, de nem tágítva.
Egy apró helyiségbe kísérték, ahol több bölcső sorakozott. Az egyikben egy rózsás arcú baba feküdt, sötét pillákkal, ökölbe szorított kezekkel. Aludt, néha megrezzent, mintha álmában is küzdene az életéért.
Melinda nézte, és azt érezte, benne valami darabokra hullik, majd új rendben áll össze. A kislány megdöbbentően hasonlított Márkra csecsemőkorában — ugyanaz a szemöldökív, ugyanaz a makacs áll. A gondolat képtelen volt, mégis elűzhetetlen.
— Van már neve? — kérdezte suttogva.
— Egyelőre nincs — hangzott a válasz. — A nyilvántartásban elhagyottként szerepel. Később talán a csecsemőotthonba kerül… ha megéri az elbocsátást.
Ha megéri. Ezek a szavak belé hasítottak.
Még azon a napon Melinda két levelet írt. Az egyiket Márknak, a frontra — rövidet, tele fénnyel és reménnyel: Lilla születéséről, várakozásról, hitről és imáról. A másodikat az édesanyjának szánta. Hosszú levelet kezdett, amelyben először mert óvatosan megfogalmazni mindazt, ami azóta motoszkált benne, mióta meghallotta azt az egyetlen szót: kislány.