1941-ben, a háború legsötétebb időszakában magához vett egy olyan csecsemőt, akit nem ő hozott a világra, csupán azért, hogy megmentse a biztos pusztulástól. Tizennyolc esztendő múltán azonban a régen eltemetett múlt váratlanul bekopogott az ajtaján, és egyetlen pillanat alatt szétzilálta azt az életet, amely addig kiszámíthatónak tűnt.
Az 1941-es november könyörtelen hideggel tört rá a vidékre. A csupasz ágak között süvített a szél, a levegő nyirkos volt, és a fagyos sár minden lépést megnehezített. A földút, amelyet esők mostak fel és éjszakai dér keményített meg, sűrű, ragadós masszává vált. A szekér kerekei alig bírtak kiszabadulni a vályúk közül, amelyekben jeges, zavaros víz gyűlt össze.
— Nem érünk oda… nézd meg, mi van itt — zokogta Hajnalka, miközben kendőjét a feldagadt szeméhez szorította.
— Odaérünk, Hajnalka, mindenképp odaérünk — felelte makacs nyugalommal Botond, és óvatosan a sekélyebb nyomok felé terelte a lovat. — Kicsit balra fordulunk, ott járhatóbb. Csakhogy Emesével nagy a baj… eltörte a lábát, pedig benne bíztunk egyedül.
Utolsó erejét összeszedve ösztökélte az állatot; megkeményedett tenyere nem érzett sem hideget, sem fájdalmat, ahogy a gyeplőt szorította.
A szénán fekvő fiatal nő alig fogta fel a körülötte zajló beszélgetést. Behunyt szemmel nyögött fel időről időre, a tompa, húzó fájdalom derekától a térdéig láncolta le a testét. Egyetlen vágya volt: hogy legyen már vége. Mintha minden összeesküdött volna ellenük: a bába kiesett, a felcser egy másik súlyos beteghez ment, és a legkritikusabb pillanatban senki sem maradt mellette, aki igazán értett volna hozzá.
— Gondolj a gyermekre… Márkra… és a férjedre — suttogta az édesanyja, miközben végigsimította a gömbölyödő hasat.
— Rájuk gondolok, anya… mindig — lehelte vissza.
— Nevet választottatok már? — kérdezte Hajnalka, hogy elterelje a figyelmét.
— Márk mondta: ha kislány lesz, Lilla, ha fiú, akkor Levente.
— Szép nevek… minden rendben lesz. Apád eljuttat minket. Nézd, már látni a kórház kéményeit, nincs messze a város.
A kórház kapujánál a fájások hirtelen felerősödtek, és nem sokkal később betöltötte a kórtermet az újszülött első, gyenge sírása. Apró, törékeny kislány jött a világra. Melinda, miközben mellkasához szorította a még meleg pólyát, fáradt könnyein át mosolygott — az átélt szenvedés egy pillanat alatt háttérbe szorult, helyét csendes boldogság vette át.
— Lillának hívnak majd… így döntött az apád. Miattad kitart, és hazatér. Te vagy a reményünk…
Alig várta, hogy hírt adhasson minderről a férjének. Amikor a babát vizsgálatra elvitték, Melinda odalépett az ügyeletes nővérhez, és papírt meg ceruzát kért.
— Várjon, Nikitina, mindjárt beviszem a kórterembe — hangzott a válasz.
A nővér azonban láthatóan feszült volt: kapkodva járt-kelt, hangosan pakolta az iratokat, és nem titkolta rosszkedvét.
— Történt valami baj? — kérdezte Melinda óvatosan.
— Menjen vissza a helyére, most nincs idő beszélgetni — vágta rá hűvösen.
Melinda visszatért a kórterembe. Ott éppen csomagolt a szomszéd ágynál fekvő, alig felnőttkorú Nóra. Szótlanul rakta bele kevés holmiját egy megviselt táskába.
— Már hazaengedik? — csodálkozott Melinda.
— Igen… elmegyek — felelte alig hallhatóan.
A tekintetében olyan tanácstalanság és mély szomorúság ült, hogy az ember szíve összeszorult. Nóra tétován indult el, mintha minden lépés nehezére esne, majd eltűnt az ajtó mögött. Körülbelül tíz perc múlva megjelent egy ápolónő, és szó nélkül Melinda kezébe nyomta…