Amíg Réka házasságban élt, lényegében semmit sem tudott félretenni. Így végül kiderült, hogy a megtakarításai szinte teljes egészében még a házasság előtti időszakból származtak.
Az adásvétel lezárása után felhívta Gergőt, és közölte vele, hogy sürgősen le kell utaznia az édesanyjához néhány napra. Három órával később már a pályaudvaron ült, és a vonat indulását várta.
— Hát így állunk, anya — fejezte be Réka a beszámolót.
Az asszony sokáig hallgatott, aztán csak sóhajtott.
— Ebben én nem dönthetek helyetted, kislányom. Neked kell vele élned, nem nekem. Gyereketek nincs, úgyhogy nem muszáj mindenáron kapaszkodnod ebbe a házasságba.
— Pont ezen gondolkodom. Mi van, ha egyszer vissza kell jönnöm ide, és közben már semmim sem marad? Ma megnéztem egy lakást, le is tettem rá a foglalót. De most nem akarom a saját nevemre íratni. Legyen a tiéd. Öt nap múlva lesz a szerződéskötés. Kivettem egy hét fizetés nélküli szabadságot, együtt elmegyünk mindent elintézni. Amint lezárul a válásom, te ajándékozással átírod rám. Az ügyvédek szerint megvehetném a saját nevemre is, mert a pénz a házasság előtt szerzett lakás eladásából van, de nem tudom, Gergő hogyan reagálna. Nincs kedvem utólag bizonygatni, hogy ez az én pénzem volt.
— Rékám, kislányom, ne idegeskedj. Ahogy mondod, úgy lesz. Megoldjuk.
Miután az új lakás ügye rendeződött, Réka valamivel nyugodtabb lélekkel tért vissza Gergőhöz. A férje vacsorával várta, virágot vett neki, kedves volt, figyelmes, és minden erejével azon igyekezett, hogy lebeszélje a válásról. Réka azonban még éjszakára sem maradt. Mint kiderült, csak a holmijaiért jött.
— Gergő, szerintem inkább beszéljük meg, mi lesz azokkal az összegekkel, amelyeket Lillától kaptál azért, hogy az én lakásomban lakhatott — mondta higgadtan. — És azt is jó lenne tisztázni, hogyan számoljuk el azt a pénzt, amit a közös kasszánkból költöttél a volt feleséged lakására. Emellett szeretném visszakapni azokat az összegeket is, amelyeket helyetted utaltam Eszternek: a különórákra, a rezsire, meg a többi kiadásra.
Gergő elképedve nézett rá.
— Ez most meglepett.
— Micsoda pontosan?
— Az, hogy ennyire kicsinyes tudsz lenni.
Egy hónappal később Réka és Gergő hivatalosan is elváltak.
A férfi megígérte, hogy amint módja lesz rá, visszaadja a pénzt. Réka nem igazán hitt benne, hogy ebből valaha is lesz valami, mégis meglepte, amikor Gergő később valóban utalt neki néhány kisebb részletet. Nem az összeg számított, hanem az, hogy legalább valamennyit elismert abból, ami történt.
Csak a válás után érezte meg igazán, mennyire kimerítette ez a házasság. Mintha éveken át állandóan tartozott volna valakinek valamivel: Gergőnek türelemmel, Eszternek pénzzel, Lillának megértéssel, a körülményeknek pedig hallgatással. Réka belevetette magát a munkába, mert ott legalább világosak voltak a szabályok. Egyik nap azonban egy értekezlet közepén elsötétült előtte minden, és összeesett.
Amikor magához tért, az orvosok közölték vele, hogy gyermeket vár.
A hír egyszerre volt megrendítő és felfoghatatlan. Réka tudta, hogy ennek örülnie kellene, és valahol mélyen örült is. De azt is pontosan érezte, hogy ezt az örömöt nem akarja megosztani Gergővel. Abban a városban többé nem tudott maradni. Beszélt a vezetőséggel, és meglepő módon megértették a helyzetét. Visszahelyezték a központi irodába. Igaz, alacsonyabb beosztást kapott, így kevesebb felelősség és kevesebb stressz várt rá, a fizetését azonban meghagyták.
Réka szinte boldog volt, hogy hazatérhet. Úgy érezte, végre lesz egy hely, ahol becsukhatja maga mögött az ajtót, és senkinek nem kell magyarázkodnia. Csakhogy a lakásban meglepetés várta.
Már a taxiból kiszúrta, hogy az ablakában fény ég. Először azt hitte, csak rosszul látja, de ahogy felért az emeletre, és megállt az ajtó előtt, már biztos volt benne: odabent van valaki. Elővette a kulcsát, kinyitotta a zárat, és belépett.
Az előszobából egy kislány meredt rá. Nóra volt az, Dóra legidősebb lánya.
— Jó napot — mondta a gyerek bizonytalanul, kissé megszeppenve.
— Szia, Nóra. Én vagyok Réka néni. Anyukád hol van?
— Danit eteti. Anya! Megjött hozzánk Réka néni!
A konyha felől kilépett Dóra. Egy pillanatra mindketten csak nézték egymást.
— Szia… — szólalt meg végül Dóra.
— Szia, Dóra.
Réka lassan körbenézett. Gyerekcipők az előszobában, játékok a nappali sarkában, ruhák a széken, edények a konyhapulton.
— Dóra, mit csináltok ti az én lakásomban? — kérdezte, és a hangjában nem is próbálta leplezni a döbbenetet.
A húga legalább olyan zavartnak tűnt, mint ő.
— Hogy érted, hogy mit? Itt lakunk. De neked honnan van kulcsod?
— Ezt most komolyan kérdezed? Ez az én kulcsom. Az én lakásomhoz.
Dóra arca megfeszült.
— Na persze, ezt is sikerült elintézned? Mióta a tiéd? Mi már fél éve itt élünk, anya egy szóval sem mondta, hogy jössz, pláne azt nem, hogy ez… — körbemutatott a kezével — …hogy ez a lakás a tied lenne.
Réka elővette a telefonját, és azonnal felhívta az anyját.
— Szia, anya. Visszajöttem. Dóra itt van a lakásomban a gyerekeivel. Esetleg elmagyaráznád, mi történik?
— Szia, kislányom. Miért nem szóltál előre, hogy hazajössz?
— A saját otthonomba is be kell jelentkeznem?
Az anyja pár másodpercig hallgatott.
— Réka, nem jönnél inkább hozzám?
— Nem, anya. Nem megyek hozzád. Itthon maradok. Holnap gyere ide, és beszéljük meg.
Letette a telefont, aztán bement a hálószobába. Dóra némán követte, mint aki már sejti, hogy a vita nem úgy fog alakulni, ahogy remélte. A telefonbeszélgetésből világossá vált számára, hogy Réka nem blöfföl.
— Dóra, kérlek, szedd össze a holmidat innen, és húzd le az ágyneműt. Lezuhanyozom, hosszú utam volt, fáradt vagyok.
— Réka, én tényleg nem értek semmit. Mi ez az egész? Miért…
— A kérdéseidet anyának tedd fel. Nekem most csak a hálószobámat add vissza.
Réka sokáig állt a zuhany alatt. A forró víz végigfolyt rajta, és közben próbálta lenyelni a dühét. Amikor kijött, látta, hogy Dóra közben tiszta ágyneműt húzott az ágyra.
— Réka, anya nekem tényleg semmit nem mondott — szólalt meg halkan a húga. — Őszintén. A számlák is az ő nevén vannak.
— Értem.
— Mindjárt idejön. Megkért, hogy hívjak neki taxit.
— Rendben. Addig iszom egy teát.
Fél óra múlva minden kiderült. Az édesanyjuk megérkezett, és magával hozta az ajándékozási szerződést, amelyet még egy évvel korábban készíttetett el Réka javára.
Dóra elkerekedett szemmel nézte a papírokat.
— De miért nem szóltál erről? És miért neki ajándékoztad a lakást? Neki még gyerekei sincsenek! — fordult felháborodva az anyjukhoz.
Az asszony fáradtan, de határozottan válaszolt.
— Azért, mert ezt a lakást Réka vette a saját pénzéből. Csak az én nevemre íratta, mert akkor készült elválni. Dóra, éppen azért nem mondtam neked semmit, mert nem akartam magyarázkodni Réka magánéletéről. Hogy elválik-e vagy sem, az az ő dolga volt. Az ajándékozást pedig rögtön megcsináltattam, mert sosem lehet tudni, mi történik velem. Neked pedig csak annyit engedtem meg, hogy lakj itt pár hétig, amíg rendezed a dolgaidat a férjeddel. Csakhogy te itt ragadtál. Amint rájöttél, hogy van egy külön lakás, rögtön elkezdted nekem mondogatni a válást. De hova akarsz te válni három gyerekkel? Ráadásul a férjed nem rossz ember. Inkább a te természeteddel van baj. Egyetlen hibát én követtem el: Rékát nem figyelmeztettem. Először halogattam, aztán abban reménykedtem, hogy addigra kiköltözöl.
Dóra arca megváltozott. A sértődöttség helyét lassan valami könyörgésféle vette át.
— Réka, te most hosszú időre jöttél? Nem tudnál egy darabig anyánál lakni? Te egyedül vagy, én meg a gyerekekkel…
Réka ránézett. Most először nem érzett bűntudatot.
— Dóra, végleg hazajöttem. Visszavettek a központi irodába. És gyereket várok. Úgyhogy én innen nem megyek sehová.
Az anyjuk arcán őszinte öröm jelent meg.
— Kislányom, hát ez csodálatos! Végre! — mondta, és meghatottan lépett közelebb. — Gergő az apa? Eljön majd?
Réka fáradtan felemelte a kezét.
— Anya, ez most túl sok kérdés egyszerre. Most érkeztem, kimerültem. Beszéljünk erről később, jó? Ti maradjatok csak, én lefekszem.
— Menj, persze, pihenj le — bólintott az anyja, majd odament hozzá, megölelte és megpuszilta. — Aludj egy nagyot. Mi addig itt rendet rakunk.
Amikor Réka becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját, az anyja Dóra felé fordult.
— Na, Dórikám, vége a nyaralásnak. Pakolj össze, és költözz hozzám. Vagy még jobb: menj vissza a férjedhez, és ne húzd tovább se az ő idegeit, se a gyerekekét, se a miénket.
Az asszony pontosan tudta, miért játszotta a kisebbik lánya az elmúlt fél évben a boldogtalan feleség szerepét. Túlságosan jól ismerte őt ahhoz, hogy bedőljön neki. De ettől még szerette. Ahogy az unokáit is — talán mindennél jobban.