A fenntartási költségek és a közüzemi számlák – állították mindig – elviselhetetlen terhet jelentettek számukra. Pontosan ezért hangsúlyozták újra és újra, mennyire nélkülözhetetlen az ő támogatása.
Nóra elindította a következő videófájlt. Decemberi dátum villant fel. Ugyanazok az arcok jelentek meg a képernyőn. Ezúttal az egyik férfi mérőszalaggal járta körbe az épület homlokzatát, valaki más az ablakokat fotózta. A kép hirtelen váltott: a verandán már asztal állt, rajta palackok, műanyag poharak. Nevetés hallatszott, koccintottak, poharakat emeltek. A lépcsőről gondosan eltakarították a havat, az ösvényt egyenletesen felszórták homokkal.
Nóra lehunyta a szemét. Kinga korábbi szavai tolakodtak az emlékezetébe: „Mi oda nem járunk, túl nehéz lenne. Minden Gergőre emlékeztet.” Hányszor hallotta ezt? Hányszor adta át a pénzt, miközben együttérző, gyászos tekintetekkel találkozott?
Felállt, lassan végigsétált a szobán. Nem kétségbeesést érzett, hanem egyre határozottabb, hideg összpontosítást. A könyvelői gondolkodásmód tényeket követelt. Megnyitotta a laptopján azt a mappát, ahová évek óta rendszerezve mentette a befizetésekről szóló bizonylatokat és az utalásokat. Minden összeg pontosan szerepelt. Minden dátum rögzítve volt.
Öt év. Hatvan hónap. Harmincezer forint havonta. A számok oszlopba rendeződtek, és a végösszeg láttán önkéntelenül összeszorította az ajkát. Ez a pénz mehetett volna lakásfelújításra, pihenésre, az egészségére. Ehelyett olyan emberekhez került, akik a felvételek alapján az ő tudta nélkül rendelkeztek a tulajdonával.
Másnap reggel szabadságot kért a munkahelyén. Ezután tárcsázta az apósát.
– Ma elmegyek hozzátok – mondta egyenletes hangon. – Beszélnünk kell a házról.
A vonal másik végén hosszú csend telepedett.
– Mi van a házzal? – kérdezte óvatosan Botond.
– Majd személyesen.
Az út szokatlanul hosszúnak tűnt. Nóra az autóbusz ablakán kifelé nézett, de nem egy közelgő veszekedésen járt az esze, hanem azon, mi az igazságos. Nem akart kiabálni, sem vádaskodni. Csak tisztán látni.
Az apósék lakásában sült hagyma és gyógyszerek szaga keveredett. Kinga meglepett pillantással fogadta.
– Nem szóltál, hogy jössz… történt valami?
Nóra levette a kabátját, gondosan a fogasra akasztotta, majd bement a szobába.
– Igen – felelte nyugodtan. – Megnéztem a kamerafelvételeket.
Botond arca elsápadt.
– Miféle felvételeket?
Nóra elővette a telefonját, elindította a videót, és az asztalra tette. A képek peregtek: terepjáró, mérőszalag, nevetés a verandán. A helyiségben dermedt csend lett, csak az óra ketyegése hallatszott.
– Azt mondtátok, nem jártok oda – szólalt meg Nóra. – Hogy a ház üresen áll. Hogy túl fájdalmas odamenni.
Kinga lassan leült egy székre.
– Mi… el akartuk adni – mondta halkan. – Szükségünk van a pénzre.
– Eladni? – Nóra enyhén felvonta a szemöldökét. – Az én beleegyezésem nélkül?
Botond igyekezett átvenni az irányítást.
– Azt hittük, úgysem használod. És a tartozások… tudod, milyen nehéz nekünk.
Nóra figyelmesen ránézett.
– Pontosan tudom, mennyit utaltam öt év alatt. Azt is tudom, hogy a ház Gergő és az én nevemen van. A halála után az ő része rám szállt. Nincs jogotok dönteni nélkülem.
Botond félrefordította a tekintetét.
– Semmit sem írtunk alá – motyogta. – Csak mutogattuk az érdeklődőknek.
– És közben ünnepeltetek? – kérdezte Nóra halkan.
Nem érkezett válasz.
Nem dühöt érzett, inkább kimerültséget az idegen tisztességtelenségtől.
– A mai nappal leállítom a befizetéseket – jelentette ki határozottan. – Ha valódi tartozásról van papír, ügyvéd átnézi. Ha nincs, a téma lezárva.
Kinga elcsukló hangon sírni kezdett.
– Hiszen család vagyunk…
– A család nem ver át – felelte Nóra csendesen.
Felállt. Senki nem tartotta vissza.
Amikor kilépett az utcára, mélyet szívott a fagyos levegőből. Úgy érezte, mintha egy súlyos teher került volna le a válláról. Hosszú évek után először nem bűntudatból, hanem józan megfontolásból döntött.
A következő hetekben felkeresett egy közjegyzőt, átnézette az iratokat, elővette a régi dokumentumokat. Kiderült, hogy az adósságról szóló papír hibásan készült, jogilag érvénytelen volt. Gergő valóban felvett egy hitelt, de a halála után a biztosító rendezte azt. Erről az apósok hallgattak.
Amikor az ügyvéd kimondta a végső következtetést, Nóra nem elégtételt érzett, hanem keserűséget. Öt év bizalom omlott össze egy pillanat alatt.
Úgy döntött, kimegy a vidéki házhoz.
A hó vastag rétegben borította a kertet, mégis jól látható volt a kitaposott ösvény. Nóra a saját kulcsával nyitotta ki a kaput. Az udvar rendezett képet mutatott, valaki rendszeresen gondozta.
Bent fa és hideg illata fogadta. Szobáról szobára járt, végighúzva a kezét a falakon. Itt nevetett Gergő, itt vitatkozott a mesterekkel, itt szőtte a terveit. Ez a ház a közös jövőjüknek készült, nem mások önkényes döntéseinek.