— …szólt közbe az ügyvéd, mielőtt Miklós végigmondhatta volna. — Az ügyfelem kész újragondolni az álláspontját az autóval kapcsolatban. A lakás kérdése azonban—
— A lakásban én maradok — vágott közbe határozott, eddig nem hallott erővel Nóra. Hangja nem remegett. — Nincs más hová mennem. Miklósnak új családja van, stabil bevételekkel. Nekem ez az egyetlen otthonom.
— Minden pénzem a vállalkozásban áll! — csapott az asztalra Miklós. — Nem lehet csak úgy eladni vagy átadni azt a lakást!
— Itt senki nem „csak úgy” dönt — felelte hűvösen a bíró. — A törvény keretein belül járunk el. Amennyiben az egyik fél a lakásban marad, köteles a másikat pénzbeli ellentételezéssel kivásárolni.
Miklós tiltakozásra nyitotta a száját, ám Levente megelőzte:
— Apa, mindig azt hittem, igazságos ember vagy. Emlékszel, mit mondtál régen? Hogy egy férfi felelősséggel tartozik a családjáért. Mi lett ebből?
A tárgyalóteremben megfagyott a levegő. Miklós lassan visszaült a helyére, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.
— A bíróság javaslata a következő — folytatta a bíró. — A lakás Nórát illeti meg. Az autó Levente tulajdonában marad. Miklós a közös vagyon rá eső részét pénzbeli kompenzáció formájában kapja meg. Elfogadható ez mindenkinek?
Hosszú másodpercek teltek el. Végül Miklós kelletlenül bólintott.
— Rendben. Beleegyezem.
Az ítélet után mindenki a folyosóra tódult. Nóra szülei azonnal odaléptek a lányukhoz, Levente pedig félrevonta az apját.
— Add ide az autó kulcsait.
Miklós szó nélkül előhalászta a zsebéből a kulcscsomót.
— Levi, beszélnünk kellene—
— Miről? Arról, hogy évekig megaláztad anyát? Vagy hogy hazavitted a szeretődet, miközben anya éjszakai műszakban volt?
— Ezt honnan tudod?
— A szomszéd szólt. Anya pedig hallgatott. Mindig csak tűrt.
Miklós leszegte a fejét.
— Nem így akartam.
— De pontosan így történt — mondta Levente, miközben átvette a kulcsokat. — Büszke voltam rád. Most már nem tudom, mire legyek.
Nem várta meg a választ, visszament Nórához. Miklós egyedül maradt a folyosó közepén.
Odakint szemerkélt az eső. Miklós az épület eresze alatt állt tanácstalanul, majd felhívta Dórát.
— Szia… hol vagy? El tudnál értem jönni?
Nóra volt az utolsó, aki kilépett az ajtón, Levente a karját tartotta. A szülei már az autóban vártak.
— Levi, hazaviszel? Össze kell pakolnom a dolgaimat.
— Persze, anya.
Miklós közelebb lépett.
— Nóra, kérlek, hallgass meg…
A nő megállt. A szemében nem volt düh, csak mély fáradtság.
— Miklós, mindent kimondtunk. Húsz év és három hónap elég volt a hallgatásból.
— Nem hittem, hogy idáig jutunk.
— És mire számítottál? — mosolygott szomorúan. — Hogy örökké csendben maradok? Hogy a szüleim nem segítenek? Hogy Levente sosem tudja meg?
— Anya, menjünk — szólt halkan Levente. — Egyre jobban esik.
— Csak… bocsáss meg — suttogta Miklós.
Nóra megrázta a fejét.
— Furcsa, de hálás vagyok. Ha ez nincs, sosem jövök rá, mennyi erő van bennem.
Megfordult, és elindult az autó felé. Levente követte, nem nézett vissza.
Egy hónappal később Nóra végleg visszaköltözött a lakásba. Leventével együtt festettek, bútorokat cseréltek, újrateremtették a teret. A szülők háztartási gépekkel segítettek. Húsz év után először ő dönthette el, milyen függöny kerüljön az ablakra, és hol álljon a kanapé.
A munkahelyén több műszakot vállalt. Kollégái észrevették: mintha kiegyenesedett volna, fiatalabbnak tűnt, és gyakrabban mosolygott.
Miklós eközben két hónap múlva elköltözött Dórától. Lakás és autó nélkül, megkopott hírnévvel már nem jelentett vonzerőt. Egy kis garzont bérelt, időnként felhívta Leventét, de a beszélgetések rövidek maradtak.
Egy alkalommal a szupermarketben futott össze Nórával. Ápoltnak, nyugodtnak, szinte boldognak látszott. Mellette egy férfi állt.
— Szia, Nóra — köszönt Miklós zavartan.
— Szia. Hogy vagy?
— Megvagyok… dolgozom.
— Örülök — felelte mosolyogva. — Levente üzeni, hogy hétvégén benézne hozzád, ha ráérsz.
— Bármikor — mondta Miklós, miközben könny gyűlt a szemébe. — Köszönöm.
Elváltak útjaik. Nóra pedig ezúttal már nem nézett hátra.