Miután benyújtotta a válókeresetet, az exférj egy pillanatig sem gondolta volna, hogy a bíróság falai között minden, az ingatlannal kapcsolatos részlet napvilágra kerül majd.
Miklós ingerülten az asztalra tette a kihűlt kávé maradékát tartalmazó csészét, majd megnyomta a kávéfőző gombját. Legfeljebb öt perce volt indulásig. A hajdani közös lakás mostanra szűk, levegőtlen doboznak tűnt, ahol minden bútor, minden repedés húsz együtt töltött évre emlékeztette. Arra a házasságra, amelynek három hónappal ezelőtt végleg pontot tett a végére.
— Ugye nem hagytad itt az iratokat? — szólt ki a folyosóról Nóra hangja.
Nem a felesége. Már csak Nóra.
— Minden nálam van — dörmögte Miklós, miközben beleivott a frissen lefőtt kávéba.
Nóra belépett a konyhába. Soványabb lett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak; mintha az elmúlt negyedév alatt egy egész évtized nehezedett volna rá. Miklós inkább az ablak felé fordult. Nehéz volt ránézni.
— Nem kellett volna elkísérned. Egyedül is el tudtam volna vinni a dolgaimat — mondta Nóra, miközben idegesen rendezgette a hűtőben a befőtteket.
— Úgyis erre jöttem. Meg a kulcsok miatt is.
— Ennyire sürgős, hogy megszabadulj tőlem?
Miklós csak megvonta a vállát.
— Nóra, kérlek. Ebben megállapodtunk.
— Megállapodtunk… — csapta be a hűtő ajtaját. — Ahogy mindig. Húsz éven át te döntöttél mindenről.
Miklós az órájára pillantott. Nem fér bele a késés.
— Induljunk? Az ügyvéd kérte, hogy előbb érjünk oda.
— A te ügyvéded — mosolygott keserűen Nóra. — Nekem nincs pénzem ilyesmire, ezt te is tudod.
Miklós arca megfeszült. Sejtette, hogy ez következik.
— A közös számláról is fizethetted volna.
— Közös? — nevetett fel Nóra, furcsán, idegen hangon. — Miféle közösről beszélsz? A bankkártyát sem használhattam.
— Elég legyen! — pattant fel Miklós. — Őszintén? Örülök, hogy elköltöztem. Ez így élhetetlen.
— Élhetetlen… — ismételte halkan. — És az én életem? Egyetlen szoba a közös lakásban, ötvenkét évesen. Igazi boldogság.
— Felajánlottam, hogy fizetem az albérletet.
— És meddig? Amíg a kedves új párod meg nem kéri, hogy hagyd abba?
Miklós válaszolt volna, de a telefonja élesen jelezte az emlékeztetőt.
— Mennünk kell — zárta le a vitát.
Az úton egyikük sem szólalt meg. Miklós vezette az autót — a családi Volkswagent, amely természetesen nála maradt, hiszen ő vette saját pénzből.
— Levente eljön? — törte meg végül a csendet.
— Nem. Azt mondta, taszítónak érzi végignézni a válásunkat.
— Azért támogathatna.
— Kit? — kérdezett vissza Nóra.
Miklós hallgatott. A fiuk szinte teljesen eltávolodott tőle, mióta bejelentették a válást. Megígérte, hogy megjelenik a tárgyaláson, de az utolsó pillanatban visszalépett.
A bíróság rideg épülete kongó folyosókkal és jellegzetes hivatalos szaggal fogadta őket. A tárgyaló előtt Miklós ügyvédje várakozott: vékony, szemüveges férfi, hóna alatt irathegyekkel.
— Miklós Valerjevics, minden elő van készítve — mondta, miközben határozottan kezet fogott vele. — És ő…?
— Nóra Nikolajevna, a… feleségem — torpant meg Miklós.
— Ügyvéd nélkül érkezett? — lepte meg a férfit.
— Igen — felelte Nóra nyugodtan.
Az ügyvéd vállat vont.
— Ez a mi szempontunkból kedvező.
Miklós észrevette, hogy Nóra összerezzen.
— Menjünk be — intett az ügyvéd, miközben félrehúzta. — Átbeszéljük a részleteket.
Amíg halkan tanácskoztak, Nóra leült egy padra. Miklós oldalról figyelte: összegörnyedt testtartás, ujjai idegesen játszottak a táskája pántjával. Furcsa érzés futott át rajta. Bűntudat? Inkább csak feszültség.
— Az ingatlan ügye egyszerű — magyarázta az ügyvéd. — A lakás a házasság alatt lett vásárolva, de a te pénzedből. Az autó is a tiéd. A megtakarítás fele-fele arányban oszlik meg, ezt a törvény írja elő. Ne aggódj.
— Rendben — bólintott Miklós. — Nem tűnik úgy, hogy vitázni akar.
— Akkor gyorsan lezárjuk.
Ám amikor behívták őket a tárgyalóteremhez, Miklós megtorpant. Az ajtó előtt többen álltak. Megismerte az apósát — testes férfi bottal —, mellette az anyósát, és Nóra testvérét a feleségével. Hideg biccentéssel fogadták, köszönés nélkül.
— Nóra, ez meg mi? — sziszegte, miközben félrehúzta. — Miért vannak itt a szüleid?
— Nem én hívtam őket — felelte halkan. — Tudod jól, hogy van családom, és ők most mellettem akarnak állni.