– István ebbe tényleg belement? – kérdeztem halkan.
András csak megvonta a vállát.
– Ez az egész rész jóval zavarosabb, mint elsőre látszik.
Erzsébet erre azonnal felkapta a fejét.
– Ne beszélj úgy, mintha én elloptam volna azt a pénzt!
– Akkor minek nevezzem? – nézett rá András.
– Az apád is tudott róla!
– Igen – bólintott András. – Csakhogy találtam valamit, amit ő írt.
Erzsébet arca abban a pillanatban megfeszült.
Én addigra már biztos voltam benne, hogy ennél kellemetlenebb fordulat nem jöhet.
Nagyon nagyot tévedtem.
András benyúlt a táskájába, és elővett egy régi, kissé megsárgult borítékot.
– A garázsban bukkantam rá, a régi biztosítási iratok közé volt becsúsztatva.
Erzsébet felpattant.
– Add azt ide.
– Nem.
– Az apád levele volt.
– Nekem címezte.
András óvatosan széthajtotta a papírt.
A levél nem volt hosszú.
István azt írta benne, hogy Erzsébet „már megint Kinga ügyeit akarja elsimítani”, és ő végül azért engedett, mert attól tartott, hogy a lányuk elveszíti a vállalkozását, mindenével együtt.
Azt is pontosan leírta, hogy András félretett pénzét csak átmenetileg veszik igénybe, Kinga pedig részletekben vissza fogja fizetni.
De a levél utolsó mondata volt az, amitől teljesen elcsendesedtünk:
„Ha én már nem tudnám ezt helyrehozni, neked akkor is tudnod kell róla, mert ez a pénz a tiéd.”
András lassan letette maga elé a papírt.
– Kinga visszautalta az összeget.
Erzsébet előbb rám nézett, aztán a fiára.
– Micsoda?
– 2021 végére mindent rendezett.
– Ez nem lehet igaz.
– De az.
– Nekem biztosan nem fizette vissza.
– Nem is neked ment.
Ekkor András újabb papírt vett elő.
Ezúttal Kinga bankszámlakivonatai voltak.
Hónapról hónapra százezer és százötvenezer forint közötti átutalások szerepeltek rajtuk, több mint ötven alkalommal.
Csakhogy a kedvezményezett neve nem András volt.
Hanem Istváné.
– Apa számlájára utalta – magyarázta András. – Még az ő halála előtt kezdte el törleszteni. Aztán amikor apa meghalt, te örökölted azt a számlát.
Erzsébet hangja alig volt több suttogásnál.
– Nem tudtam, hogy az ugyanaz a pénz.
– Kinga minden egyes utalás közleményébe beírta, hogy „tartozás”.
– Arra a számlára rengeteg minden érkezett.
– Tudtad.
– Nem emlékeztem rá.
– Anya.
– Mondom, hogy nem emlékeztem!
András ekkor elővette a telefonját.
– Kinga megmutatta az üzeneteiteket.
Erzsébet lehunyta a szemét.
Ekkor esett le, hogy a történetnek még mindig nincs vége.
Két évvel korábban Kinga és Erzsébet között több üzenetváltás is zajlott erről.
Kinga ezt írta:
„Már szinte teljesen visszafizettem András pénzét. Mikor mondod el neki?”
Erzsébet válasza rövid volt:
„Felesleges bolygatni. Úgysem tud róla.”
Kinga erre ezt küldte:
„De hát ez az övé.”
Erzsébet pedig így felelt:
„Most már családi pénz. Neki úgyis megvan mindene.”
Összesen négymillió-kilencszázezer forint érkezett vissza.
Erzsébet pedig az elmúlt években ebből az összegből több mindent is kifizetett.
Kinga második szalonjának kaucióját.
Egy használt autót.
Egy gyulai pihenést.
És ami engem a legjobban letaglózott: előző évben hatszázezer forintot adott András unokatestvérének, amikor az a lakását újította fel.
– Vagyis – szólaltam meg csendesen –, évek óta András pénzét osztod szét úgy, mintha a sajátod lenne.
– Nem osztottam szét.
– Akkor minek hívod?
– Segítettem a családnak.
András ekkor felnevetett.
De abban a nevetésben semmi vidámság nem volt.
– És most Júlia fizetését is ugyanígy szeretnéd kézben tartani.
Erzsébet rám emelte a tekintetét.
Abban a másodpercben először láttam rajta igazi szégyent.
De csak egyetlen pillanatig tartott.
– Nem gondoltam, hogy ti ezt így értelmezitek.
– Mégis hogyan kellene? – kérdeztem.
– Ti, fiatalok, mindent külön kasszán kezeltek. Régen ez nem így működött.
– Régen sem volt rendben más megtakarítását elkölteni az illető tudta és beleegyezése nélkül.
Erzsébet felállt.
– Akkor én most elmegyek.
András nem próbálta visszatartani.
Már az ajtónál járt, amikor a fia utána szólt.
– Anya.
Erzsébet lassan visszafordult.
– A megmaradt pénzt kérem vissza.
– Miféle megmaradt pénzt?
– Kinga szerint körülbelül egymillió-háromszázezer forintnak még meg kell lennie.
– Nekem nincs ekkora összegem.
– Három hónapod van rá.
– András!
– Ez nem ajándék volt.
– Én az anyád vagyok.
– Pont ettől még rosszabb az egész.
Erzsébet egyetlen szó nélkül kiviharzott, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal.
Az utána következő hét maga volt a rémálom.