fedőcégeken át, csak hogy kibújjon az adófizetés alól. Ez már nem egyszerű ügyeskedés, hanem büntetőjogi kategória.
Júlia arca elsápadt. Sejtette, hogy Zoltán nem mindig tisztességes eszközökkel dolgozik, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen messzire ment.
András hosszasan nézte, mintha mérlegelné, mennyit bír el az asszony.
— Fel akarja használni ellene? — kérdezte végül.
Júlia lassan megrázta a fejét.
— Igazságot akarok. De nem azt, hogy a gyerekeim apja börtönbe kerüljön. Csak azt kérem, ami jogosan megillet. Sem többet, sem kevesebbet.
András tekintetében őszinte elismerés villant.
— Ritka tartás van magában. Sokan az ön helyében nem állnának ellen a bosszú csábításának.
A tárgyalás napja mindennek a csúcspontja lett. Zoltán magabiztosan érkezett, oldalán egy drága, hangos ügyvéddel. Úgy vonult be a terembe, mint aki már előre megnyerte az ügyet. Gúnyos félmosollyal pillantgatott Júliára, és látszott rajta, egy percig sem kételkedik abban, hogy a bíróság neki ad majd igazat.
Amikor azonban az ügyvédje rátámadt Júliára, könnyelmű, pénzszóró, semmirekellő asszonynak nevezve őt, Júlia nem kezdett mentegetőzni. Nem sírt, nem magyarázkodott. Katalin tanácsát követve nyugodtan elővette a dossziéját.
Előkerültek a régi banki bizonylatok másolatai, amelyek világosan bizonyították, hogy a vállalkozás indulásához az ő öröksége adta az alapot. Aztán ott voltak az András által feltárt adóügyi kimutatások is. Végül pedig Júlia átadta Zoltán és a szeretője levelezésének kinyomtatott részleteit, köztük azt a mondatot, amely mindennél többet elárult: „Hamarosan megszabadulok attól a tyúktól.”
A bíró arca megkeményedett. Hol az iratokat nézte, hol Zoltánra emelte a tekintetét, és az arckifejezéséből egyértelműen kiolvasható volt a viszolygás. Zoltán homlokán verejték gyöngyözött, a fölényes mosoly eltűnt a szájáról. Idegesen hajolt az ügyvédjéhez, valamit suttogott neki, de a férfi csak tehetetlenül széttárta a karját.
— Tisztelt bíróság, szünetet kérek! — csattant fel Zoltán.
A bíró azonban csak hűvösen megrázta a fejét.
Az ítélet úgy érte Zoltánt, mint egy ökölcsapás. Júliának megítélték a közös vagyon felét, beleértve az üzletrészét is. Emellett jelentős összegű sérelemdíjat kapott a megaláztatások és az elszenvedett lelki károk miatt. Zoltán számára mégis az volt a legijesztőbb, amikor a bíró közölte: az adóelkerülésre utaló anyagokat továbbítják az illetékes hatóságoknak.
Amikor Júlia kilépett a bíróság épületéből, hunyorognia kellett az erős napfényben. Feleségként talán vereséget szenvedett, de emberként visszaszerezte a méltóságát. András odalépett mellé, és csendesen megkérdezte, volna-e kedve meginni vele egy kávét.
— Örömmel — felelte Júlia.
És hosszú évek óta először úgy mosolygott, hogy abban nem volt sem félelem, sem kényszer.
Két esztendő telt el. Júlia lakberendezési stúdiót nyitott abban a helyiségben, amelyet a per során ítéltek neki. Zoltán egykori autószervizének rideg irodája barátságos, világos térré változott, ahol frissen főtt kávé és nyomdafesték illata keveredett. Júlia lefogyott, lecserélte a régi ruhatárát, a tartása határozottabb lett, a hangja nyugodtabb. Egy napfényes, parkra néző lakásban élt, és megjelent mellette egy férfi is, aki valóban értékelte őt. Ám nem ez jelentette a legnagyobb változást. Hanem az, hogy Júlia újra rátalált önmagára.
Zoltán közben kétségbeesetten próbálta életben tartani a vállalkozását, de az adóhatósági vizsgálat és a rossz híre végül elvégezte a maga romboló munkáját. Akiket korábban a barátainak nevezett, sorra elfordultak tőle, amikor kiderült, hogyan bánt a feleségével. Az üzlet hanyatlani kezdett. Zoltán egyre többet ivott, és mind mélyebbre csúszott a keserűségbe.
Egy este egy csaknem üres étteremben ült, előtte egy pohár konyak. Hosszú ideig bámulta a telefonját, aztán kikereste Júlia számát, és hívni kezdte.
A telefon akkor rezdült meg Júlia zsebében, amikor éppen vacsorát készített a gyerekeinek és az unokájának.
— Júlia… — Zoltán hangja rekedt volt, megtört és szánalmas. — Talán… talán túl messzire mentünk. Ostoba voltam. Bocsáss meg.
Júlia ránézett a kijelzőre. Nem érzett kárörömöt. Nem érzett elégtételt sem. Csak valami távoli ürességet, és mellette csendes megkönnyebbülést. Szó nélkül megszakította a hívást, majd visszatért a zöldségek aprításához.
A lánya születésnapján Júlia ajándékkal érkezett. A lakásban meleg, otthonos fények égtek, az asztal körül ott ültek a gyerekek, az unoka és András. Beszélgetés, nevetés, poharak csengése töltötte be a szobát. Zoltán nem volt közöttük.
Júlia fia, aki időközben komoly, felnőtt férfivá érett, felemelte a poharát.
— Anya, tudod… mi nagyon büszkék vagyunk rád.
Júlia torkát hirtelen elszorította a meghatottság. Mosolygott, megköszönte a szavakat, aztán kiment az erkélyre, hogy néhány pillanatra összeszedje magát.
Tiszta éjszaka volt. A csillagok élesen ragyogtak az égen. Júlia a korlátra támaszkodott, és mélyen beszívta a hűvös levegőt. Eszébe jutott az a régi, mérgező mondat, amelyet Zoltán azon a végzetes évfordulón vágott a fejéhez: „Szégyen vagy, nem feleség.”
Júlia halványan elmosolyodott, aztán alig hallhatóan suttogta:
— Azt hitted, összetörök. Pedig csak arra vártam, hogy végre elkezdhessek élni.
Még állt ott egy darabig, nézte a reszkető fényű csillagokat, majd visszament a lakásba azokhoz, akik szerették őt.