Azt követelte, ami a törvény és a józan igazság szerint is megillette.
Zoltán tajtékozva tépte darabokra a borítékot, a cafatokat a padlóra szórta, majd a titkárnőjére förmedt, mintha ő tehetne mindenről. Előbb az ügyvédjét hívta fel, aztán az anyját.
— Ez teljesen megőrült! — üvöltötte a telefonba. — El akarja venni tőlem a cégemet! Az én cégemet, amit a két kezemmel építettem fel!
Erzsébet azonnal ráerősített:
— Én mindig mondtam, hogy ez a nő csak a más vagyonára pályázik! Nézd meg, mire vetemedett, ez a kis senkiházi! De nem fog neki sikerülni. Majd megmutatjuk neki, hol a helye!
Zoltán azonban egyvalamiről mit sem sejtett. Arról, hogy Júlia nem egyik napról a másikra szánta el magát. Hosszú éveken át készült erre a pillanatra. Tudott a megcsalásról. Tudott arról a bizonyos „üzleti útról” Budapestre, ahová Zoltán Viviennel, a titkárnőjével ment. Tudta, hogyan menekít ki pénzeket különböző közbeiktatott cégeken át, hogy elrejtse a valódi nyereséget és kevesebb adót fizessen. Azzal is tisztában volt, hogy bizonyos ingatlanokat és vagyontárgyakat az anyja nevére íratott, csak hogy egy válás esetén Júliának minél kevesebb jusson.
Júlia eközben az ügyvéd irodájában ült. Vele szemben egy középkorú nő foglalt helyet, hűvös, éles tekintettel; olyan ember benyomását keltette, aki előtt nem maradnak sokáig titokban a részletek. Katalin figyelmesen lapozta át az iratokat, néha megemelte a szemöldökét, de egyetlen felesleges megjegyzést sem tett.
— Alapos munkát végzett — mondta végül. — Honnan szerezte mindezt?
— Vártam — felelte Júlia nyugodtan. — Nagyon sokáig vártam.
Elmondta, hogy nem bosszút akar. Igazságot szeretne. A pénzre nem azért van szüksége, hogy Zoltánnak fájdalmat okozzon, hanem azért, hogy a gyerekek jövője biztonságban legyen, és hogy végre elindíthassa a saját vállalkozását. Régóta dédelgette az álmát: egy belsőépítészeti stúdiót szeretett volna nyitni.
— Nem az ő birodalmára vágyom — mondta halkan. — Csak arra, ami jogosan az enyém.
Amikor kilépett az ügyvédi iroda ajtaján, kis híján összeütközött egy idegennel. Negyvenöt év körüli férfi volt, drága öltönyben, kezében irattartóval. Udvariasan félreállt, hogy elengedje, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. Júliának úgy rémlett, mintha látta volna már valahol, de képtelen volt felidézni, hol.
— Elnézést — mondta a férfi enyhe mosollyal.
— Semmi baj — válaszolta Júlia, aztán továbbsietett.
Akkor még nem tudta, hogy ez az ember, András, a pénzügyi auditor, később döntő szerepet kap az életében.
Néhány nappal később Zoltán felhívta. A telefonja szinte megállás nélkül rezgett a hívásaitól, Júlia azonban sokáig nem vette fel. Amikor végül mégis beleszólt, Zoltán már az első másodpercben ordítani kezdett, esélyt sem adva neki arra, hogy bármit mondjon.
— Háborút akarsz? Azt hiszed, nélkülem vagy valaki? Érted te, hogy egy fillér nélkül foglak hagyni? Ezt még nagyon meg fogod bánni!
Júlia megvárta, amíg kifullad. Aztán csendesen, szinte hideg nyugalommal szólalt meg:
— Zoltán, tudok a Viviennel közös „üzleti utadról” Budapestre. A háború nem most kezdődött. Akkor kezdődött, amikor te megszűntél emberként tekinteni rám.
Letette a telefont. A keze remegett, de belül különös békét érzett. Életében először nem félt attól, mit hoz a holnap.
Egy héttel később Erzsébet megjelent nála. Úgy rontott be a lakásba, mint valami vihar, a szeme szinte szikrázott.
— Tönkreteszed a családot! — vágta oda már a küszöbről. — Add vissza Zoltánnak a céget, és hagyj minket békén! Ismered őt, hirtelen haragú, elhamarkodta ezt a válást. Ülj szépen csendben, tűrd el, ahogy más asszonyok is eltűrik.
Júlia nézte az anyósát, és egyszerre kristálytisztán értette, hogy ez az asszony húsz éven át ingyen cselédnek tartotta. Soha nem látott benne önálló embert. Csak eszközt, aki kiszolgálja a fiát.
— Nem, Erzsébet — mondta Júlia, és a hangjában kemény fémes csengés volt. — Nem fogok többé tűrni. És igen, azt is tudom, hogy a nyaraló az ön nevén van, miközben az én pénzemből vették. Ez sem fog elsikkadni.
Erzsébet arca megnyúlt. Nem számított rá, hogy a mindig csendes, engedelmes meny ennyit tud. Próbált valamit mondani, de a szavak megakadtak a torkán.
— Menjen el — folytatta Júlia nyugodtan. — És adja át a fiának, hogy készen állok végigmenni ezen az úton.
Pár nappal később Júlia már András irodájában ült. A pénzügyi auditort Katalin ajánlotta neki, és amint belépett, azonnal felismerte: ő volt az a férfi, akivel az ügyvédi iroda ajtajában majdnem összeütközött.
— Nahát, milyen kicsi a világ — mosolyodott el András. — Úgy tűnik, mostantól egy oldalon állunk.
Az asztalon Zoltán cégének iratai sorakoztak. András lassan, módszeresen haladt végig rajtuk, és minél mélyebbre ásott a kimutatásokban, annál komorabb lett az arca.
Végül hátradőlt, és ujjával megkocogtatta az egyik dossziét.
— Itt nagyon érdekes dolgok vannak — mondta. — A férje nemcsak kapzsi, hanem feltűnően óvatlan is. Rendszeresen vagyont vont ki a cégből.