— Te is ugyanúgy eldugtad a pénzt előlem! — vágta rá.
— Én a saját pénzemet védtem meg.
Mielőtt beadtam volna a válókeresetet, az ügyvédnőm gondoskodott róla, hogy minden, ami valóban az enyém, biztonságba kerüljön. A személyes megtakarításaim, a szüleimtől örökölt, közjegyzői iratokkal igazolt összeg, valamint azok a tartalékok, amelyeket Márknak tettünk félre, külön számlákra kerültek. Emellett visszavontuk azt a meghatalmazást is, amellyel Gábor hozzáférhetett egy kisebb értékpapírszámlához, amely az én nevemen futott.
Egyetlen fillért sem vettem el abból, ami törvényesen őt illette volna.
Pontosan ez őrjítette meg igazán.
Ő ugyanis arra számított, hogy majd hozzányúlhat a különvagyonomhoz, és abból próbálja kihúzni magát a saját maga által szorított hurokból.
— Elvágtad előlem a pénzcsapot?! — sziszegte.
— Nem. Te tetted tönkre magad. Én csak bezártam előtted a saját pénztárcámat.
Erzsébet asszony két kézzel kapott a fejéhez, majd úgy roskadt le az egyik székre, mintha hirtelen minden erő kiszaladt volna belőle.
— Júlia… kérlek, segítened kell rajtunk!
Hosszú másodpercekig csak néztem rá.
Hét éven át ez az asszony úgy vizsgálgatta a hűtőmet, mintha ellenőr lenne, és minden vásárlásomhoz volt valamilyen lesújtó megjegyzése. Újra meg újra kioktatott, hogy egy rendes feleségnek kötelessége feltétel nélkül kiszolgálni a férjét. Amikor Márk még csecsemő volt, én pedig a kimerültségtől már alig álltam a lábamon, mert éjszakánként jó, ha három órát tudtam aludni, a könnyeimet egyszerűen hisztinek nevezte. Szerinte „minden nő felneveli valahogy a gyerekét”.
Egy karácsonyon az egész rokonság előtt pazarlással vádolt meg, csak azért, mert új téli cipőt vettem a fiamnak.
És most ugyanez a nő könyörgött nekem segítségért. Az a nő, aki még aznap reggel is azzal a szilárd elhatározással érkezett, hogy engem a saját hálószobámból száműz majd a kanapéra.
— Pontosan miben kellene segítenem? — kérdeztem.
— A pénzzel! Neked vannak tartalékaid!
— Van pénzem magamra és a fiamra.
— De hát mi egy család vagyunk!
— Ma reggel a telefonban még elég világosan a tudtomra adta, hogy az ön szemében nem vagyok más, csak egy lecserélhető meny.
Erzsébet asszony lesütötte a szemét.
Még csak fel sem kellett emelnem a hangomat.
A saját gőgje tért vissza hozzá, mint egy elhajított bumeráng.
Nikolett szó nélkül eltűnt a hálószobában. Néhány perccel később egy kisebb gurulós bőrönddel tért vissza.
— Hová mész? — meredt rá Gábor hitetlenkedve.
— Egy barátnőmhöz.
— És velem mi lesz?!
Nikolett úgy nézett rá, mintha komolyan megkérdőjelezné, hogy ép ésszel beszél-e.
— Mi lenne veled?
— Én már nem mehetek vissza Júliához!
— Ez kizárólag a te gondod.
— Azt mondtad, szeretsz!
— Te meg azt mondtad, hogy ez az egész palota a tiéd!
— Egy vagyont költöttem rád!
— Nem rám költötted, hanem a saját hiúságodat etetted vele!
A mondat úgy csapódott Gáborba, mintha ököllel ütötték volna mellkason.
Tátott szájjal bámulta Nikolettet, miközben a nő töltőkábeleket, iratokat és kozmetikumokat dobált a kézitáskájába.
— Végig csak a pénzem kellett neked? — kérdezte rekedten.
Nikolett egyetlen éles mozdulattal felrántotta a bőrönd cipzárját.
— Tényleg most akarsz hazugságokról vitatkozni? Nekem azt adtad elő, hogy már több mint egy éve jogerősen elváltál! Azt állítottad, Júlia csak átmenetileg lakik nálad, amíg a gyerekfelügyeletről döntés nem születik! Mondd meg nekem, volt egyetlen mondatod is, ami igaz volt?
Ez váratlanul engem is megütött.
Gábor felé fordultam.
Nem mert rám nézni. Leszegte a fejét, és a padlót bámulta.
Nikolett keserűen felnevetett.
— Remek. Vagyis ebben is ugyanolyan hidegvérrel hazudtál nekem.
Akkor éreztem először valami halvány, szinte szégyellnivaló szánalmat iránta.
Nem azért, mert teljesen ártatlan lett volna. A Gábor második telefonján talált üzenetek épp elég bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy már régóta tudta, mennyire kusza és mocskos az egész helyzet.
Mégis ugyanannak a férfinak a hálójába került, aki mindannyiunkat bábunak használt a saját sakktábláján.
A káosz akkor szabadult el végképp, amikor Erzsébet asszony hirtelen felpattant, és Nikolett nyaka felé kapott.
— Vedd le azt a nyakláncot! Az én házam árából fizette ezt a vacakot!
Nikolett ösztönösen a dekoltázsához szorította a kezét.
— Ez ajándék volt!
— Ez az én átkozott örökségem volt!
Dóra sikítva vetette magát a két nő közé.
A dulakodás pillanatok alatt kezelhetetlenné vált. Kezek csapkodtak, a bőrönd felborult, valaki meglökte az asztalt, és a súlyos, dizájner kristályváza lecsúszott a lapjáról. A következő pillanatban a parkettán robbant szét, ezernyi csillogó szilánkra.
Öt perc sem telt bele, és az ajtóban megjelent az épület biztonsági szolgálata az ingatlankezelővel együtt.
A kezelő száraz, tárgyilagos mondatai még az utolsó illúziókat is porrá zúzták. Mivel a részletfizetések már hetek óta elmaradtak, a beruházó cég az adásvételi szerződést azonnali hatállyal felmondta. Sem Gábornak, sem Nikolettnek nem volt semmiféle lakhatási joga az apartmanban.
Abban a helyiségben senki sem volt a lakás tulajdonosa.
Egy fantomért tépték egymást, amely valójában egy ingatlanfejlesztő cég birtokában állt.
Nyugodtan felvettem az irattáskámat az asztalról.
Gábor botladozva indult utánam egészen a liftekig.
— Júlia, kérlek, várj már!
Megnyomtam a földszint gombját.
— Közös gyerekünk van, Júlia!
— Pontosan ezért viszem végig az egészet.
— Helyrehozhatjuk! Ez… ez csak egy hiba volt!
Lassan felé fordultam, és egyenesen a szemébe néztem.
— Hiba az, ha az ember elfelejti befizetni a villanyszámlát. Te hónapokon át aprólékosan megszervezett kettős életet éltél. Minden egyes este hazudtál nekem. Céges pénzeket tüntettél el. A saját anyádat fosztottad meg mindattól, amiért egy életen át dolgozott. Nikolettet is becsaptad. Engem és a fiadat pedig elárultad. Ez nem botlás, Gábor. Ez jéghidegen meghozott döntések végtelen láncolata.
A lift ajtaja halk siklással kinyílt.
Beléptem, ő pedig kétségbeesetten közé csúsztatta a kezét, hogy megakadályozza az ajtók záródását.
— Már egyáltalán nem szeretsz?
Ez az egyetlen kérdés egy rövid pillanatra mégis mélyen belém mart.
Mert a lelki szemem előtt egy másodperctöredékre megjelent a hét évvel korábbi Gábor.
Az a férfi, akivel olcsó utcai ételt ettünk egy padkán ülve, mert minden forintot meg kellett gondolnunk. Az a férfi, aki az első, apró irodánkban magához ölelt, és ragyogó szemmel esküdözött, hogy Márk egyszer büszke lesz ránk.
Azt a férfit teljes szívemből szerettem.
Talán éppen ezért tartott elviselhetetlenül sokáig, mire képes lettem beismerni magamnak, hogy az a férfi már régen nincs többé.
— Nem tudom pontosan, mikor múlt el a szerelmem — mondtam halkan. — De azt másodpercre pontosan tudom, mikor szűntem meg tisztelni téged.
Lassan kihúzta a kezét az ajtók közül.
A lift bezárult.
Azon az éjszakán anyám vendégszobájában aludtam.
Márk bebújt mellém a takaró alá, hozzám simult, és suttogva megkérdezte, apa miért nem jött ma haza.
Nem beszéltem neki szeretőről, csalásról, elsikkasztott milliókról.
— Apával vannak olyan gondjaink, amelyek csak a felnőttekre tartoznak, kicsim — súgtam neki, miközben végigsimítottam a haján. — De ezek közül egyik sem a te hibád. Egyetlenegy sem. És bármi történik, mi ketten mindig a szüleid maradunk.
Azon az éjszakán hónapok óta először sírtam.
Nem Gábort sirattam.
Azt a családképet gyászoltam, amelybe éveken át görcsösen kapaszkodtam.
Az ezt követő hetek sokkal kevésbé voltak látványosak, viszont annál jobban felemésztettek.
A valódi válások nem úgy érnek véget, mint a filmekben, hogy valaki drámaian az asztalra csap egy dossziét.
Utána jönnek a kimerítő ügyvédi egyeztetések.
A végtelennek tűnő telefonhívások.
A bőröndnyi iratkupacok.
A saját gyereked könnyes, bizonytalan kérdései.
És azok a magányos éjszakák is, amikor az ember védtelenül marad a saját emlékeivel szemben.