Az anyósom eladta mindkét házát, majd telefonon közölte velem:
— Holnap beköltözünk hozzád. Kifogásokat nem vagyok hajlandó meghallgatni.
Én nyugodtan csak ennyit feleltem:
— Természetesen.
Aztán elküldtem neki egyetlen címet: annak a fényűző penthouse-lakásnak a címét, ahol a férjem a szeretőjét rejtegette, és ahová az eladott ingatlanok árának jelentős része vándorolt. Amikor anya és lánya másnap becsöngettek oda, egyikük sem sejtette, hogy az igazi botrány még el sem kezdődött.
1. rész
— Holnap Dórával együtt hozzád költözöm — jelentette ki Erzsébet, mintha nem kérést, hanem királyi parancsot olvasna fel. — És a hálószobádat kérem, azt, amelyikhez külön fürdő tartozik. Te majd alszol a kanapén.
Eszébe sem jutott megkérdezni, alkalmas-e nekem. Úgy beszélt a lakásomról, mintha az mindig is az övé lett volna.
Hét éve voltam Gábor felesége. Hét hosszú év, amely alatt újra meg újra a fejembe verték, hogy nekem „rendes asszonynak”, „hálás menynek” és olyan nőnek kell lennem, aki „összetartja a családot”. Aznap este azonban, miközben az anyósom a telefonban osztogatta az utasításait, én már pontosan tudtam, hogy a fia fél éve egy másik nő ágyába jár.
És azt is tudtam, hová.
— Eladták a hajdú-bihari házakat? — kérdeztem csendesen.
— Mindkettőt. Semmi nem köt már oda minket. A férjednek bőven van pénze. Ráadásul az ingatlanok teljes vételárát odaadtam neki, hogy fektesse be okosan. Ideje, hogy végre gondoskodjon az anyjáról.
Az újlipótvárosi lakásunk ablakán át néztem ki az utcára.
Gábor egy órával korábban indult el, sporttáskával a vállán.
„Leugrom még edzeni, szívem. Mostanában teljesen maga alá temet a stressz.”
Ezt a mondatot minden áldott este eljátszotta.
Csakhogy ő nem tudta, hogy három hónappal korábban megtaláltam az autója anyósülése alatt egy luxusékszerész számláját az Andrássy útról. Egy gyémánt nyakláncról szólt, nagyjából hárommillió-hatszázezer forint értékben.
Az a nyaklánc az én nyakamat soha nem érintette.
Először még próbáltam magyarázatot gyártani magamnak. Talán üzleti ajándék, talán valami céges ügy. Aztán a kesztyűtartó mélyén rábukkantam egy második telefonra.
Abban mindössze egyetlen név szerepelt: „N”.
Nikolett. Huszonnégy éves. Rendezvényes promóter. Fényképek, félreérthetetlen üzenetek, drága éttermekbe szóló foglalások, és egy cím, amely újra meg újra felbukkant: egy exkluzív lakótorony legfelső szintjén lévő penthouse a Marina-parton.
Ott volt a férjem valódi „edzőterme”.
Miközben én Márk iskolai költségeit intéztem, bevásároltam a hétre, mostam, főztem, takarítottam, és fenntartottam azt az otthont, amelyet családnak hívtunk, Gábor egy másik nőre költötte a pénzt. Drága borokra, dizájner táskákra, virágcsokrokra és olyan estékre, amelyek után hozzám már csak fáradt hazugságokkal tért haza.
Erzsébet közben tovább beszélt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy az életemet újrarendezi.
— Holnap reggel érkezünk a Népligetbe. Gyere értünk, és ne késs. Rengeteg csomagunk lesz.
Abban a pillanatban összeállt bennem valami. Egy gondolat, éles és hideg, mint a penge.
— Erzsébet mama, a mi lakásunk túl kicsi lenne maguknak Dórával.
— Már most le akarsz rázni, amikor még meg sem érkeztem?! — csattant fel.
— Dehogy. Épp ellenkezőleg. Gábor sokkal jobbat vett maguknak.
A vonal túlsó végén néhány másodpercre néma csend lett.
Én pedig aprólékosan lefestettem neki Nikolett lakását. A padlótól plafonig érő panorámaablakokat. A saját portaszolgálatot. A lakók számára fenntartott edzőtermet. Az olasz bútorokat. A tetőteraszt, ahonnan rá lehet látni szinte az egész városra.
Minden egyes részlet igaz volt.
Csak egyetlen dolgot ferdítettem el.
— Gábor meglepetésnek szánta. Azt mondta, ezt az ingatlant azért vette, hogy az édesanyja végre úgy élhessen, mint egy királynő.
A háttérből meghallottam Dóra elragadtatott visítását.
— Anya, én megmondtam, hogy a bátyám tudja, hogyan kell pénzt csinálni!
— Azonnal küldd el a címet — vágta rá Erzsébet szárazon. — Egyenesen oda megyünk.
Hideg mosoly húzódott a számra.
— Természetesen. És hozzanak mindent. Ha már költöznek, akkor ne aprózzák el.
Letettem, majd üzenetben elküldtem neki a pontos helyszínt.
Ezután lehajtottam a laptopom fedelét.
Az ügyvédnőmmel hetek óta gyűjtöttük a bankszámlakivonatokat, céges utalásokat, szerződéseket és számlákat. Minden olyan iratot, amely bizonyította, hogy Gábor idegen vállalati pénzekhez nyúlt hozzá, hogy fenntartson egy olyan életmódot, amelyet már régen nem engedhetett volna meg magának.
Egyetlen láncszem hiányzott még.
Erzsébet az imént maga mondta ki: mindkét ház teljes eladási árát átadta a fiának.
Tudtam, mennyit értek azok az ingatlanok. Jóval százhatvanmillió forint fölött.
Még azon az éjszakán újra összevetettem az addig dokumentált pénzmozgásokat. Akkor hirtelen minden a helyére került. Feketén-fehéren láttam, hová tűnt a pénz legnagyobb része.
Nem valami zseniális üzleti lehetőségbe.
Nem biztonságos befektetésbe.
Hanem egyenesen abba a luxuslakásba, ahol a fia szeretője aludt.
Másnap reggel pedig az anyósom be fog lépni ezekbe a helyiségekbe, teljes meggyőződéssel abban a hitben, hogy ő az új, büszke tulajdonos.
Fogalma sem volt róla, mi vár rá odabent.
2. rész
Pontban tízkor már a lakótoronnyal szemközti kávézóban ültem.
Márk biztonságban volt az édesanyámnál. Előző este összepakoltam a legfontosabb iratainkat, a ruháimat, a fiam kedvenc holmijait, és mindent, ami jog szerint engem illetett.
Nem állt szándékomban többé Gábor mellett elaludni.
Tíz óra húsz perckor egy taxi fékezett a főbejárat előtt.
Elsőként Erzsébet szállt ki. Hatalmas napszemüveg takarta a fél arcát, tűzpiros kosztümöt viselt, és négy ormótlan bőröndöt rángatott maga után. Mögötte Dóra botladozott elő, táskákkal, dobozokkal, élelmiszerrel megpakolva, és egy cserepes növényt is cipelt, amelyről messziről is szinte hallottam, ahogy azt mondja: „otthonosabbá teszi majd a lakást”.
Úgy vonultak be az épületbe, mintha az egész toronyház az ő családi birtokuk volna.
Húsz perccel később rezgett a telefonom. Dóra írt.
„Nem működik az ajtókódod.”
Nyugodtan válaszoltam:
„Csöngessetek be. Gábor biztosan hagyott ott valakit, aki vigyáz a lakásra.”
Ennél többre nem volt szükség.
A kávézó ablakából láttam, hogy a tizenhetedik emelet hatalmas üvegfelületei mögött hirtelen kapkodó mozgás támad.
Nem sokkal ezután a telefonom megállás nélkül csörögni kezdett. Újabb és újabb hívás érkezett.
Egyiket sem vettem fel.
Felálltam, átmentem az úton, beléptem az épületbe, és felmentem a lifttel.
Amint kinyíltak az ajtók, már a folyosón megcsapott a rikácsolás.
— Ki a pokol vagy te, és mit keresel a fiam lakásában?!
— Ez az én lakásom! Tűnjenek el innen azonnal!
Nikolett az előtérben állt, a hálóinge fölött vékony selyemköntös libegett rajta. Erzsébet csillogó szemmel mérte végig a dizájnerbútorokat, mintha hivatalos leltárt készítene. Dóra közben már felnyitotta az egyik bőröndjét, és látványos mozdulattal rádobálta a ruháit az előszobai padra.
— Anyám két házat adott el, hogy Gábor megvehesse ezt a luxusodút! — visította Dóra elcsukló hangon. — Itt egyedül te vagy felesleges!
Nikolett megdermedt.
— Két házat?
Az arca egyetlen pillanat alatt megváltozott. Az iménti felháborodás helyét nyers, értetlen zavar vette át.
— Gábor nekem azt esküdözte, hogy ez a lakás az ő saját befektetése.
Erzsébet keserű, gúnyos nevetést hallatott.
— Befektetés?! Százhatvannyolcmillió forintot adtam neki készpénzben!
Nikolett arca falfehér lett.
Pontosan ekkor tárult ki a bejárati ajtó, és Gábor lépett be.
Az épület földszinti edzőterméből jött fel, törölköző lógott a nyakában. Aztán felemelte a tekintetét, és meglátta az anyját.