Egy nyirkos, csontig hatoló novemberi este volt. Eszter a saját, meleg fényű konyhájában ült, jázminos zöld teát kortyolgatott, és az ablakon át nézte, ahogy az esőtől fénylő aszfalt visszaveri az utcai lámpák sárgás ragyogását. A sütőből lassan terjedt az almás pite édes, fahéjas illata.
A csendet hirtelen éles csengőszó hasította ketté.
Eszter magára kapott egy kardigánt, az ajtóhoz ment, és kinézett a kukucskálón. A lépcsőházban Erzsébet állt. Egy átázott esernyőt szorongatott, a kabátja csöpögött, a haja ziláltan tapadt az arcához.
Mintha egyetlen év alatt tízet öregedett volna. A tekintetében nem maradt semmi a régi fölényből; csak rémület, kétségbeesés és valami kapkodó, nyers félelem. Eszter résnyire nyitotta az ajtót, de a láncot nem akasztotta ki.
— Eszterkém… — szólalt meg Erzsébet rekedten, és a hangja azonnal megbicsaklott. — Kislányom… engedj be, könyörgöm.
— Nincs miről beszélnünk, Erzsébet — felelte Eszter csendesen.
— Az Isten szerelmére, hallgass meg! — tört ki az asszonyból, miközben a könnyei összekeveredtek az arcán végigcsorgó esőcseppekkel. — Levente teljesen összeroppant! Az a nő… az a kígyó tönkretett minket! Elvitte az autót, a hitel meg Levente nyakán maradt! A bank viszi a lakásomat is! Fedél nélkül maradunk, érted? Az utcán!
Reszkető ujjaival belekapaszkodott az ajtófélfába.
— Ő téged szeret, Eszter! Most már mindent belátott! Éjszakánként sír, azt hajtogatja, milyen asszonyt veszített el. Bocsáss meg neki… engedj be minket egy kis időre. Hiszen nem vagyunk idegenek! Te jó ember vagy, te megérted ezt! Segíts kifizetni az adósságot, mindent visszaadunk, esküszöm!
Eszter némán nézte azt a nőt, aki nem is olyan régen még lenézően „egyszerű pénztárosnak” nevezte őt. Azt az asszonyt, aki a fiával együtt szemrebbenés nélkül élt az ő pénzéből, miközben egy másik nő kedvéért gyűjtögettek drága álmokra.
De Eszterben már semmi sem rezzent meg. Nem fájt. Nem haragudott. Odabent csupán nyugalom volt, világosság és tisztaság.
— Rossz ajtón kopogtat — mondta halkan, mégis metsző hűvösséggel. — Maga mondta, hogy a fia majd talál magának hozzám méltóbb nőt, én pedig megbánom, amit elveszítettem. Nos, örüljenek a választásának. Az én káromon akartak kényelmes, fényűző életet építeni. Most éljenek benne.
— Eszter, kérlek! Nincs hová mennünk! — jajdult fel Erzsébet, és megpróbálta bedugni a kezét a résen.
Eszter azonban határozottan félretolta az ujjait.
— Minden jót, Erzsébet. Vigyázzon a fiára.
A zár kattanása végleg lezárta a beszélgetést.
Eszter visszafordult, és lassan elindult a konyha felé. Abban a pillanatban vidáman csilingelt a sütő órája: elkészült a pite. A lakásban meleg volt, béke és valódi otthonosság. Eszter halványan elmosolyodott, töltött magának még egy csésze teát, és arra gondolt, milyen nagy ajándék, amikor az ember végre maga dönthet a saját életéről — és nincs többé mellette senki, aki idegenként foglalná benne a helyet.