Gábor egy szót sem szólt. Az arca megkeményedett, mintha kőből faragták volna. Eszter azonban nem hagyta annyiban.
— Elfáradtam, Gábor. Belefáradtam abba, hogy mindent én cipeljek a hátamon. Nem keresel rosszul, mégis valahogy mindig eltűnik a pénzed. Autóra, haverokra, anyádra mindig jut. De a családra? Rám? A közös jövőnkre? Arra már semmi.
— Én fizetem a lakást! — csattant fel Gábor sértetten.
— Egy részét — javította ki Eszter nyugodtan. — Csak egy részét. A többit én teszem hozzá. A bevásárlást is én intézem. A rezsit is többnyire én rendezem. És te mit vállalsz ebből?
Gábor öklével az asztalra csapott.
— Elég legyen abból, hogy folyton a fejemhez vágod!
— Nem vágok semmit a fejedhez. Kimondom azt, ami van. Ha pedig ez kellemetlen neked, az már nem az én gondom.
A férje felkapta a kabátját, és megint kiviharzott a lakásból. Eszter egyedül maradt. Leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét, és valami sorozat ment előtte a képernyőn, de egyetlen jelenet sem jutott el igazán a tudatáig. A gondolatai egymást kergették. Hogyan tovább? Gábor ezt nem fogja csak úgy lenyelni. Erzsébet sem. Jönnek majd a veszekedések, a nyomásgyakorlás, a lelki zsarolás, a sértett telefonhívások. Eszter azonban már nem akart meghátrálni. Túl sokáig tette magát az utolsó helyre. Eljött az ideje, hogy végre saját magára is gondoljon.
Gábor csak késő este került haza. Szó nélkül lefeküdt, mintha semmi mondanivalója nem lenne. Eszter is bebújt az ágyba, de alvásról szó sem lehetett. A plafont bámulta, miközben mellette a férje mélyen, egyenletesen horkolt. Benne viszont lassan, egyre határozottabban megszületett az elhatározás. Így nem mehet tovább. Valamit változtatni kell. Nem apróságot, hanem gyökeresen.
Reggel Eszter hamarabb ébredt, mint Gábor. Felkelt, megmosakodott, majd kávét főzött magának. Mire a férje megjelent a konyhaajtóban, ő már a második csészéje végét kortyolgatta. Gábor leült vele szemben, töltött magának kávét, és némán inni kezdte. Nem nézett fel. A konyhára súlyos csend ereszkedett; csak Gábor akadozó, visszafojtott lélegzése hallatszott. Eszter pontosan látta, hogy dühös, de most próbálja féken tartani magát. Arra várt, hogy ő szólaljon meg először, hogy bocsánatot kérjen, hogy visszakozzon. Eszter azonban hallgatott.
Gábor kiitta a kávéját, letette a csészét az asztalra, aztán megköszörülte a torkát.
— Nem gondolod, hogy ideje lenne abbahagyni ezt a sértődést?
Eszter felvonta a szemöldökét.
— Nem sértődöm. Egyszerűen nem látom értelmét beszélgetni, amíg te nem érted meg, mi a baj.
— A baj az, hogy kapzsi lettél — morogta Gábor.
Eszter keserűen elmosolyodott.
— Kapzsi? Azért, mert nem akarom, hogy engedély nélkül költsd az én pénzemet? Érdekes gondolkodás.
Gábor tenyere megint az asztalon csattant.
— A férjed vagyok! Jogom van hozzá!
— Nincs — mondta Eszter szilárdan. — És nem fogom tovább fizetni mások szeszélyeit. Ezt jegyezd meg egyszer és mindenkorra.
Gábor arca eltorzult a haragtól. Hirtelen felpattant, megragadta a széket, mintha a következő pillanatban odavágná valahová, de végül visszafogta magát. Visszalökte a helyére, majd ráordított:
— Nélkülem senkinek sem kellenél! Anyámnak igaza volt veled kapcsolatban!
Eszter dermedten állt. A vér az arcába szökött, az ujjai remegni kezdtek. Tehát Erzsébet beszélgetett róla a fiával. Biztosan ócsárolta, befeketítette, mindennek elmondta. Gábor pedig hallgatta. Talán bólogatott is hozzá. Egyetértett vele.
Eszter lassan felállt, és az ajtó felé mutatott.
— Akkor menj anyádhoz. Most azonnal.
Gábor megtorpant, mintha nem értette volna, mit hall.
— Tessék?
— Azt mondtam, menj anyádhoz. Ha ő ennyire igazat mond, ha én úgysem kellek senkinek, akkor lakj vele. Majd ő megetet, felöltöztet, pénzt ad neked. Minek vagyok én neked?
— Eszter, mi ütött beléd?
— Semmi. Teljesen komolyan beszélek. Pakolj össze, és menj el.
Gábor hátralépett egyet.
— Most kidobsz engem?
— Igen. Kidoblak. Elegem van belőled, elegem van az anyádból, és elegem van abból is, hogy állandóan számon kértek. Nem akarok tovább együtt élni egy olyan emberrel, aki semmibe vesz.
Gábor tiltakozni próbált, de Eszter nem engedte szóhoz jutni.
— Elég. Nincs szükség magyarázkodásra.
A férje táskája még az előző vita óta ott állt az előszobában. Eszter odalépett, és a lábával közelebb tolta az ajtóhoz. Gábor előbb a táskára nézett, aztán rá. Az arca egy pillanat alatt elsápadt.
— Te tényleg komolyan gondolod?
— Teljes mértékben.
Gábor felkapta a táskát, valami sértőt mormogott az orra alatt, majd kivágódott az ajtón. A bejárati ajtó nagyot csapódott mögötte. Eszter odament, ráfordította a kulcsot, és megbizonyosodott róla, hogy Gábor nem tud hirtelen visszarontani. Ezután az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. Látta, ahogy a férje kilép a lépcsőházból, bevágja a táskát az autó csomagtartójába, beül a volán mögé, aztán csikorgó gumikkal elhajt.
Eszter visszament a konyhába, leült egy székre, és mélyen kifújta a levegőt. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy a kezében van az élete. Mintha valaki levett volna a válláról egy kövekkel teli hátizsákot. Hátradőlt, lehunyta a szemét. Csend volt. Senki nem kiabált. Senki nem hibáztatta. Senki nem követelt tőle semmit. Csak a csend maradt.
Ekkor kristálytisztán megfogalmazódott benne: ez a veszekedés nem egyszerű családi jelenet volt. Ez volt a házasságuk vége. Innen már nem vezet vissza út.
Három nap telt el. Gábor nem telefonált, nem írt üzenetet. Eszter sem kereste. Ment dolgozni, hazajött, vacsorát készített magának, esténként filmet nézett. Gábor nélkül a lakás mintha újra levegőhöz jutott volna. Nem hevertek szanaszét ruhák, nem maradt mosatlan tányér a mosogatóban, és éjszaka sem bömbölt a tévé. Eszter összeszedte Gábor holmiját, dobozba rakta, és félretette a sarokba. Ki tudja, talán még szükség lesz rá.
A negyedik napon Erzsébet hívta. Eszter először nem akarta felvenni, de végül győzött a kíváncsisága. Az anyósa kimért, feszes hangon szólalt meg.
— Eszterkém, szervusz. Hogy vagy?
— Jól — felelte Eszter röviden.
— Gábor nálam van. Elmondta, hogy összevesztetek.
— Nem összevesztünk. Én küldtem el.
Erzsébet köhintett egyet.
— Ugyan már, miért kellett ezt ilyen drasztikusan intézni? Gáborka nem akart rosszat. Csak segíteni próbált nekem.
— Az én pénzemből. Az én beleegyezésem nélkül.
— Eszterkém, hát ezért szét kell rombolni egy családot? Ti férj és feleség vagytok. Meg kell tanulni egyezségre jutni.
— Én próbáltam — Eszter erősebben szorította a telefont. — Csakhogy a fia nem hallgat meg. Maga pedig csak tovább szítja a tüzet.
— Én?! — háborodott fel Erzsébet. — Én mindig mellettetek álltam!
— Ez nem igaz. Maga mindig csak a fiát védte. Engem pedig pénzforrásnak tekintett.
Erzsébet elhallgatott. Aztán a hangja hideggé vált.
— Sajnálom, hogy Gáborka elvett téged.
— Én is — mondta Eszter, és megszakította a hívást.
Az anyósa ezután nem jelentkezett többé. Este viszont üzenet érkezett Gábortól: „Beszélnünk kell. Találkozunk?”
Eszter néhány percig nézte a kijelzőt, aztán válaszolt: „Rendben. Holnap a téren lévő kávézóban. Este hatkor.”
Gábor röviden visszaírt: „Jó.”
Másnap Eszter pontosan érkezett a kávézóba. Gábor már ott ült az ablak melletti asztalnál, előtte egy csésze kávé gőzölgött. Eszter levette a kabátját, odament hozzá, és leült az asztal túloldalára.