— Mutasd meg nekem — folytatta Eszter halkan, de élesen. — Hol van a te fizetésed? Mennyit teszel bele ebből a családba? Vagy csak magadra költöd, meg az anyádra?
Gábor kinyitotta a száját, aztán becsukta. Egyetlen használható szó sem jutott eszébe. Eszter nem várta meg, míg összeszedi magát.
— Elfáradtam, Gábor. Belefáradtam abba, hogy mindent én vigyek a hátamon. Hogy úgy kezeljetek, mint valami pénzautomatát. Ugyanúgy dolgozom, mint te. Sőt, többet keresek. Mégis valahogy mindig az én pénzemből megy minden: a lakás, az étel, a számlák, a mindennapi kiadások. A tied pedig… az csak a tied marad.
— Én fizetem az autót! — vágta rá Gábor védekezőn.
— A saját autódat — pontosított Eszter. — Azt, amelyikre neked van szükséged, nem nekünk. Én villamossal és metróval járok, és képzeld, túlélem.
— Csak kötözködsz!
— Nem. Tényeket mondok ki.
Gábor hirtelen felkapta az asztalról a régi bankkártyát, azt, amelyiket Eszter már letiltatott. Dühösen meglobogtatta a felesége arca előtt.
— És most mi lesz?! Miből adjak pénzt anyámnak?!
— A saját fizetésedből — felelte Eszter nyugodtan.
— Nincs annyi!
— Akkor várjon. Vagy keress rá külön.
Gábor a földhöz vágta a kártyát. Toporzékolt egyet, aztán megfordult, és idegesen járkálni kezdett a konyhában. Eszter lehajolt, felvette a kártyát, és visszatette az asztalra. A férje egy pillanat múlva megint előtte termett, és vádlón rámutatott.
— Ezt még meg fogod bánni!
— Nem hinném — válaszolta Eszter ugyanolyan csendesen.
Gábor lerántotta a kabátját a fogasról, és kiviharzott a lakásból. Az ajtó nagyot csattant mögötte.
Eszter egyedül maradt a konyhában. A hirtelen támadt csönd szinte ránehezedett a vállára. Odakint feltámadt a szél, az ablaküvegen pedig megjelentek az első esőcseppek, lassan csordogálva lefelé. Eszter az ablakhoz lépett, homlokát a hideg üvegnek támasztotta. A keze remegett, a szíve vadul vert, mintha még mindig a vita közepén állna. De a félelem alatt valami egészen más is ott volt: bizonyosság. Tudta, hogy helyesen cselekedett. Ideje volt határt húzni. Ideje volt végre saját magát is megvédeni.
Gábor csak késő este került haza. Alkohol szaga lengte körül, a szeme vörös volt. Szó nélkül bement a hálószobába, és ruhástul végigdőlt az ágyon. Eszter a nappali kanapéján ült, könyv volt a kezében, de alig fogott fel belőle valamit. Hallotta, ahogy a férje szinte azonnal elalszik. Egy darabig mozdulatlanul ült, aztán felállt, bement hozzá, betakarta egy pléddel, és lekapcsolta a villanyt.
Visszatért a nappaliba. Nem tudott aludni. Azon gondolkodott, mi következik ezután. Gábor aligha fogja csak úgy elfogadni a helyzetet. Jönnek majd a szemrehányások, a vádaskodások, talán még a fenyegetések is. De Eszter már nem akart meghátrálni. Túl sokáig engedett. Túl sokáig hallgatott. Túl sokáig tűrte, hogy mások természetesnek vegyék az áldozatait.
Elég volt.
Másnap reggel Gábor komor arccal ébredt. Alig szólt valamit. Megreggelizett, felöltözött, majd köszönés nélkül elment dolgozni. Eszter is összekészült, és ő is elindult a munkahelyére. A nap a megszokott mederben telt: jelentések, telefonhívások, megbeszélések, újabb határidők. Estére fáradt volt, mégis különös nyugalmat érzett. Az új kártya ott lapult a táskájában, a pénztárcájában. Csak ő fért hozzá. Végre.
Amikor este hazaért, az ajtóban az anyósa várta.
Erzsébet a folyosón állt, két kezét a csípőjére tette, az arcán sértett, harcias kifejezés ült. Mellette Gábor toporgott, mint egy tetten ért gyerek, és kerülte Eszter tekintetét.
— Jó estét, Eszterkém — mondta Erzsébet nyomatékosan. — Beszélnünk kell.
Eszter lassan levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, majd kibújt a cipőjéből. Előbb az anyósára nézett, aztán a férjére.
— Hallgatom — mondta.
— Gábor elmesélte, hogy letiltattad a kártyát — kezdte Erzsébet. — És azt is, hogy nem adsz neki pénzt az én szükségleteimre. Igaz ez?
— Igaz — bólintott Eszter.
Erzsébet összeszorította a száját, és látványosan összevonta a szemöldökét.
— Hogy nem szégyelled magad! Én vagyok Gábor anyja! Egyedül neveltem fel, férj nélkül! Az egész életemet rááldoztam! És most, amikor nekem lenne szükségem segítségre, te megtagadod?
Eszter nem válaszolt azonnal. Bement a konyhába, töltött magának egy pohár vizet. Erzsébet és Gábor utána mentek. Az anyósa azonban nem hagyta abba.
— Én csak egy krémet kértem! Egy normális, jó minőségű arckrémet! Az olcsóktól allergiás leszek, nekem nem lehet akármit kenni a bőrömre. Nem valami óriási összegről van szó! Mindössze negyvenezer forintról!
Eszter letette a poharat az asztalra.
— Erzsébet asszony, nincs ön ellen semmi kifogásom — mondta kimérten. — De ez az én pénzem. És én döntöm el, mire költöm.
— Hogy beszélhetsz így?! Te a fiam felesége vagy! Kötelességed segíteni a családot!
— Segítem is — felelte Eszter. — Én fizetem a rezsit, a bevásárlást, a háztartás költségeit. Többet teszek bele ebbe az életbe, mint a fia. Ő viszont valamiért nem érzi kötelességének, hogy akár engem, akár önt a saját fizetéséből támogassa.
Erzsébet Gábor felé fordult.
— Gábor, mondd már meg neki!
Gábor hallgatott, és a padlót bámulta. Eszter kissé felvonta a szemöldökét.
— Mit kellene mondanod, Gábor?
A férfi kelletlenül megvonta a vállát.
— Anya, hagyjuk már…
— Nem hagyjuk! — csattant fel Erzsébet. — Nem fogom tétlenül nézni, hogy valami kis nő parancsolgasson a fiamnak! Eszterkém, úgy látszik, elfelejtetted, ki az úr ebben a házban!
Eszter keserűen elmosolyodott.
— Ki az úr? Ön? Gábor? Vagy esetleg az, aki kifizeti ezt a lakást?
— Ez albérlet! — vágta rá az anyósa.
— Igen, albérlet — mondta Eszter. — Csakhogy a bérleti díjat én fizetem. A saját fizetésemből. Gábor csak egy kisebb részt ad bele. A többi az én pénzem. Úgyhogy, Erzsébet asszony, ebben a lakásban én legalább annyira dönthetek, mint bárki más. Sőt.
Erzsébet arca vörösre váltott. Kinyitotta a száját, de ezúttal nem talált azonnal szavakat. Gábor megpróbált közbelépni.
— Eszter, most már tényleg elég! Anya normálisan akart beszélni veled!
— Normálisan? — kérdezett vissza Eszter. — Az számít normális beszélgetésnek, amikor kapzsisággal és tiszteletlenséggel vádolnak? Amikor meg akarják mondani, hogyan költsem el azt a pénzt, amit én kerestem meg?
— Tiszteletlen vagy az anyámmal!
— Nem. A saját határaimat védem.
Erzsébet hirtelen felkapta a táskáját, és a kijárat felé indult.
— Rendben! Én ebből nem kérek! Gábor, te pedig jössz velem!
Gábor előbb az anyjára nézett, aztán Eszterre. Látszott rajta a bizonytalanság. Erzsébet már a kabátját húzta magára az előszobában.
— Gábor! Várok!
A férfi nagyot sóhajtott, majd engedelmesen elindult utána. Eszter a konyhában maradt. Az ajtó ismét becsapódott.
Leült az asztal mellé, és két kezébe temette az arcát. Fáradt volt. Nem egyszerűen testileg. Mintha évek óta cipelt volna valamit, ami most hirtelen teljes súlyával ránehezedett. Belefáradt a vitákba, a követelésekbe, abba, hogy mindig neki kellett alkalmazkodnia.
Körülbelül fél óra telt el, mire Gábor visszajött. Egyedül. Belépett a konyhába, és leült vele szemben.
— Most elégedett vagy? — kérdezte keserűen.
Eszter felemelte a fejét.
— Mivel?
— Megbántottad az anyámat.
— Nem mondtam neki semmi olyat, ami ne lett volna igaz. Csak világossá tettem az álláspontomat.
— Álláspontodat? Inkább önzőnek mutattad magad!
Eszter lassan felállt. Odalépett az asztalhoz, felvette a régi kártyát, amely még mindig ott hevert Gábor előtt. Egyenesen a férje szemébe nézett, majd kettétörte a műanyag lapot, és a darabjait az asztalra dobta.
Gábor felpattant.
— Te meg mit művelsz?!
— Azt, amit már régen meg kellett volna tennem — felelte Eszter. — Gábor, ha azt szeretnéd, hogy segítsek az anyádnak, akkor üljünk le, és beszéljük meg rendesen. Készítsünk költségvetést. Osszuk fel a kiadásokat. Nem vagyok ellene annak, hogy támogassuk őt. De annak igenis ellene vagyok, hogy kihasználjatok. Hogy kérdezés nélkül nyúljatok az én pénzemhez. Hogy fejőstehénnek nézzetek.