— … — sóhajtott fel végül. — Mégiscsak az anyám.
Réka lehunyta a szemét. Legszívesebben rákiáltott volna, vagy odacsapott volna valamit az asztalhoz, csak hogy végre felrázza. Mégis visszafogta magát. Tudta, hogy Gergő egész életében ahhoz szokott, hogy engedjen Kingának. Nem lehetett egyik pillanatról a másikra kiszakítani ebből.
— Rendben — mondta végül halkan. — Gyere haza. Itthon majd megbeszéljük.
Péntek este, amikor Réka elhozta Dórát az óvodából, megint összefutott Orsival. A nő éppen munkából tartott hazafelé; fáradtnak látszott, a vállán lógó táska is mintha húzta volna lefelé. Amikor azonban meglátta Rékát, azonnal elmosolyodott.
— Szia! Hogy vagytok?
— Megvagyunk — felelte Réka röviden. Nem volt kedve beszélgetni, de Orsi túl jól ismerte már ahhoz, hogy ne vegye észre rajta a feszültséget.
A nő közelebb lépett, és halkabbra fogta a hangját.
— Figyelj, tudom, hogy nem igazán rám tartozik… de az anyósodról lenne szó. Kinga szinte minden héten vesz valamit a boltban. Hol egy új hajszárítót, hol kávéfőzőt, hol valami háztartási kütyüt. Nekünk, szomszédoknak meg közben azt meséli, hogy nincs pénze, és a gyerekei sem segítik.
Réka gyomra összerándult.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen. Múlt héten is láttam a műszaki áruház előtt. Legalább öt nagy szatyor volt nála. Olyan hatalmasak, alig bírta vinni őket.
Réka pár másodpercig némán állt, aztán eszébe jutott valami.
— Nem fényképezted le véletlenül?
Orsi elgondolkodott, majd elővette a telefonját, és lapozgatni kezdett a képei között.
— Várj csak… mintha… Igen, megvan! Akkor elküldtem a barátnőmnek, mert együtt voltunk, és pont arról beszéltünk, hogy milyen sok mindent vásárolt. Nézd.
A kijelzőn Kinga látszott, amint kilép az üzletből, a kezében több nagy csomaggal. A kép dátuma január 12-e volt. Öt nappal korábbi.
— Át tudnád küldeni nekem? — kérdezte Réka.
— Persze, máris.
Hazafelé menet Réka úgy érezte, valami nehéz és hideg nő benne. Harag volt? Csalódottság? Megalázottság? Nem tudta pontosan megnevezni. Csak abban volt biztos, hogy ennek így nem lehet folytatása.
Otthon megmutatta a fényképet Gergőnek. A férfi hosszasan bámulta a telefon kijelzőjét, aztán hátradőlt a kanapén, mintha minden erő kiment volna belőle.
— És most mit kezdjek ezzel? — kérdezte tanácstalanul.
— Le kell zárni — ült le mellé Réka. — Gergő, kérlek, értsd meg. Anyád hazudik nekünk. Megvesz magának mindent, amit csak megkíván, aztán tőlünk kér pénzt, miközben pontosan tudja, hogy mi is hónapról hónapra élünk. Lilla kinőtt cipőben jár, Dórának új kabát kellene. Mi pedig három hónap alatt körülbelül nyolcvanezer forintot költöttünk anyádra.
— Tudom, de…
— Nincs „de” — szakította félbe Réka, de nem kiabált. Csak nagyon határozott volt. — Vagy tovább finanszírozzuk a vásárlásait, és közben mi csúszunk bele az adósságba, vagy végre kimondjuk az igazságot.
Gergő hallgatott. Réka látta rajta, mennyire küzd önmagával. A férfi arcán egyszerre volt jelen a szégyen, a düh és az a régi, belé nevelt félelem, hogy az anyjának ellentmondani bűn. Végül mégis bólintott.
— Hívjuk ide. Vasárnap. Legyünk mindannyian itt, és beszéljük meg szemtől szemben.
Szombaton megérkezett Réka édesanyja, Mónika. Réka megkérte, hogy vasárnap legyen a lányokkal, amíg ők Kingával beszélnek. Mónika végighallgatta az egész történetet, aztán komoran megrázta a fejét.
— Kislányom, jól teszed, hogy ennek véget akarsz vetni. Emiatt a pénzügy miatt ti ketten állandóan feszültek vagytok, és a gyerekek ezt érzik. Tegnap megkérdeztem Lillát, hogy van, erre azt mondta: „Mama, ugye anya és apa ma nem fognak veszekedni?” A gyerekek mindent látnak, még azt is, amiről azt hisszük, el tudjuk rejteni előlük.
— Tudom — Réka fáradtan végighúzta a kezét az arcán. — Pont ezért kell most befejezni.
Vasárnap délután kettőkor megszólalt a csengő. Kinga elegánsan érkezett: frissen beszárított hajjal, gondosan kifestve, vadonatújnak tűnő blúzban. Mónika azonnal bevitte a lányokat a szobába, bekapcsolt nekik egy mesét, és becsukta maga mögött az ajtót.
— Jöjjön be, Kinga — tárta szélesebbre Réka az ajtót.
— Ó, Réka! — lépett be az anyósa, és körbenézett az előszobában. — Valami baj van? Olyan komoly voltál a telefonban.
— Üljön le, kérem. Kér egy teát?
— Nem, köszönöm.
Leültek az asztalhoz. Gergő Réka mellett foglalt helyet, Kinga velük szemben. Az asszony mosolygott, de a tekintete óvatos volt. Érezte, hogy most nem egyszerű családi látogatásra hívták.
— Kinga — kezdte Réka nyugodt hangon. — A pénzről szeretnénk beszélni.
— A pénzről? — ráncolta össze a homlokát az asszony. — Mi van vele?
— Az a kérdés, hogy valóban segítségre van-e szüksége, vagy egyszerűen azt szeretné, hogy mi vegyünk meg önnek dolgokat.
Kinga arca megnyúlt.
— Nem értem, mire célzol.
Réka elővett egy füzetet.
— Az elmúlt három hónapban vettünk önnek vízforralót, csizmát, mikrohullámú sütőt és takarót. Ez összesen nagyjából nyolcvanezer forint volt. Közben ön havonta körülbelül hatvanezer forintot kap Gergő édesapjától, és ehhez jön még a fizetése, ami nagyjából százhuszonnyolcezer forint. Ez együtt száznyolcvannyolcezer forint havonta. Egyedül él, a rezsije körülbelül tizenhatezer. Vagyis marad önnek nagyjából százhetvenkétezer forint. Több, mint amennyi nekünk négyünkre jut.
Kinga elsápadt.
— Te most utánam nyomoztál? Számolgatod a pénzemet?
— Nem. Csak szeretném megérteni, miért kér tőlünk támogatást, ha közben önnek több marad, mint nekünk.
— Nekem is vannak kiadásaim! Étel, ruha, gyógyszer, minden!
Ekkor Gergő is megszólalt. Eddig csendben ült, de most felemelte a fejét.
— Anya, múlt vasárnap vettél magadnak egy porszívót. Bosch márkájút. Láttam nálad a sarokban. Aztán felhívtál minket, és pénzt kértél egy másik porszívóra.
Kinga kinyitotta a száját, aztán rögtön be is csukta. Végül gyorsan rávágta:
— Azt a volt férjem vette, de kényelmetlen, nem jó nekem!
— Felhívtam apát — mondta Gergő halkan. — Azt mondta, nem vett neked semmit.
Súlyos csend ereszkedett közéjük. Kinga hol a fiára, hol a menyére nézett. Aztán eltorzult az arca.
— Szóval kihallgatást rendeztetek nekem? Mindent leellenőriztetek, igaz? Eldöntöttétek, hogy én hazudok nektek?
— És nem így van? — kérdezte Réka csendesen.
— Én nem tartozom nektek elszámolással! — pattant fel Kinga. — Ez az én pénzem, arra költöm, amire akarom!
— Akkor miért kéred a miénket? — állt fel Gergő is. — Anya, két gyerekünk van. A lakáshitelünk havonta nagyjából százhatvanezer forint. Mi is alig bírjuk beosztani, amink van!
— Ezt mondod nekem? — remegett meg Kinga hangja. — A saját anyádnak? Annak, aki megszült és felnevelt?
— Te és apa neveltetek fel együtt — válaszolta Gergő. — Kérlek, ne mondd többé, hogy egyedül csináltad végig.
— Elég! — kapta fel a táskáját Kinga. — Ez mind miatta van! Réka ellenem fordított téged! Mindig tudtam, hogy rossz hatással van rád!
— Anya, állj meg — lépett elé Gergő, elzárva az útját. — Beszéljük meg rendesen.