— Réka, kislányom, hallasz engem? — Kinga hangja a telefonban egyszerre csengett panaszosan és követelőzően. — Azonnal szükségem lenne egy új porszívóra. A régi teljesen tönkrement, el tudod képzelni? Szikrázik, már attól félek, hogy még tüzet okozok vele.
Réka a vállával a füléhez szorította a mobilt, közben tovább kente a vajat a kenyérre a kisebbik lányának. Lilla már az asztalnál ült a tányér kásája fölött, Dóra pedig nyűgösködve gyümölcslevet követelt. Gergő a hálószobában aludt, mélyen horkolva a mosóban ledolgozott éjszakai műszak után.
— Kinga, most éppen nagyon szűkösen vagyunk pénzzel — próbálta óvatosan elkezdeni Réka, de az anyósa rögtön a szavába vágott.
— Hogyhogy szűkösen? Hiszen mindketten dolgoztok! Mindössze hetvenkétezer forintra van szükségem, már ki is néztem egy jót, német gyártmány.
— Érti, most fizettük be az óvodát, a lakáshitelt is rendeztük…
— Lakáshitel, lakáshitel! — csattant fel Kinga élesen. — És én akkor mi vagyok? Nem számítok családtagnak? A válás után teljesen egyedül maradtam, senkinek sem kellek. Legalább a fiam segíthetne! Egyáltalán hol van? Biztos alszik, ugye?
Réka a faliórára pillantott. Vasárnap reggel kilenc volt. Gergő hajnali ötkor ért haza, és amint lefeküdt, szinte azonnal el is ájult a fáradtságtól. Réka nem akarta felébreszteni.
— Egész éjjel dolgozott…
— Egész éjjel dolgozott, de az anyjának már nem tud segíteni — sóhajtott fel Kinga teátrálisan. — Mondd meg neki, ha felkelt. Vagy utald át te, ha ő ennyire kimerült. A kártyaszámom ugyanaz, mint eddig.
Réka összeszorította a fogát. Az elmúlt három hónapban, október óta, amióta Kinga bejelentette, hogy elválik Gergő Páltól, már vettek neki vízforralót tizennégyezerért, téli csizmát huszonnégyezerért, mikrohullámú sütőt harminckétezerért és egy takarót tízezerért. Nyolcvanezer forint ment el rá három hónap alatt. Közben nekik maguknak havi háromszázhúszezer forintból kellett kijönniük négyen, és ebből százhatvanezret azonnal elvitt a lakáshitel.
— Beszélek Gergővel — préselte ki végül magából.
— Hát beszélj is vele. Mert én már tényleg nem tudom, hogyan éljek tovább. Egyedül, magamra hagyva, pénz nélkül…
Amikor Kinga végre bontotta a vonalat, Réka lassan leereszkedett a székre. Lilla nagy, figyelmes szemmel nézte őt.
— Anya, Kinga mama miért sír mindig? — kérdezte halkan a kislány.
— Most nehéz időszaka van, kincsem — simította meg Réka a lánya fejét. — Edd meg szépen a kásádat.
Dóra közben felborította a poharát, és a gyümölcslé végigfolyt az asztalon. Réka felpattant, elkapta a rongyot, és miközben törölte a ragacsos tócsát, arra gondolt, hogy Lillának még mindig nem sikerült új bakancsot venniük. A gyerek a régi cipőjében járt, amely már szorította a lábát. Dórának pedig tavaszra kabátra lett volna szüksége.
Gergő csak tizenegy körül jött ki a hálóból. Gyűrött volt, álmos arcú, alig állt a lábán. Töltött magának vizet a vízforralóból.
— Anyád telefonált — mondta Réka, és elé tolta azt a füzetet, amelybe a családi kiadásokat vezette. — Porszívót akar. Hetvenkétezer forintért.
Gergő nagyot nyújtózott, majd elfojtott egy ásítást.
— Hát, ha tényleg kell neki…
— Nem ezt mondta nekem nemrég — vágott közbe Réka keserűen. — Úgy fogalmazott: „Hogyhogy nincs pénz? Mondd meg Rékának, utalja át, sürgősen kell az új porszívó!”
— Gergő! — Réka kinyitotta a füzetet a megfelelő oldalon. — Nézd meg a saját szemeddel. Ezt vettük neki októberben. Ezt novemberben. Ezt decemberben. Nyolcvanezer forint három hónap alatt! Fizetésig még két hét van, és maradt harminckétezer forintunk ételre meg bérletekre. Négy emberre, Gergő. Négyre!
A férje belenézett a füzetbe, aztán zavartan megvakarta a tarkóját.
— Anya most egyedül van. Apa elment, nehéz neki.
— Nekünk talán könnyű? — Réka hangja megremegett. — Anyádnak van fizetése! A postán keres százhuszonnyolcezer forintot!
— Jó, de abból is fizet lakást, ételt…
— Gergő, mi is fizetünk rezsit és ételt. Ráadásul itt van két gyerek és a havi százhatvanezres lakáshitel!
Egymással szemben álltak a szűk konyhában. A szobából átszűrődött a lányok játéka, halk babahangok és csilingelő nevetések tompa moraja.
— Ne emeld fel a hangod, meghallják a gyerekek — fordult Gergő az ablak felé.
— Nem kiabálok. Csak azt szeretném, ha végre megértenéd: nem vehetünk meg neki mindent, amit éppen kitalál. Lillának cipő kell, Dórának kabát. Mi magunk is régi holmikban járunk.
— Anya azért nem kér mindennap — motyogta Gergő.
— Nem mindennap, hanem minden hónapban! — Réka az ujjával a füzetre bökött. — Október, november, december, január. Négy hónap egymás után!
Gergő nem felelt. Egy darabig csak hallgatott, aztán fáradtan kifújta a levegőt.
— Rendben. Beszélek vele. Megmondom, hogy most nem tudunk adni.
Felöltözött, majd elvitte a lányokat sétálni. Réka egyedül maradt a konyhában, maga előtt a számokkal teli füzettel. Hetvenkétezer. Huszonnégyezer. Harminckétezer. Tizennégyezer. Tízezer. A tételek egyetlen hatalmas, nyomasztó gondként álltak össze, amelyre nem látott megoldást.
Másnap, hétfőn a munkahelyén mindent elmesélt Erikának. A szupermarket hátsó, dolgozói bejáratánál álltak a szünetben. Pontosabban Erika cigarettázott, Réka pedig csak kiment levegőt venni.
— Drágám — szívott bele Erika a cigarettájába, majd oldalra fújta a füstöt —, téged egyszerűen kihasználnak. Az anyósod szépen felült a nyakatokba, és még lóbálja is a lábát.
— De hát a válás után tényleg nehéz lehet neki…
— Nehéz? — Erika gúnyosan felhúzta a szemöldökét. — Azt mondtad, százhuszonnyolcezret keres, igaz? Egyedül él? Akkor mennyi mehet el neki rezsire?
— Nem tudom. Talán tizenhatezer körül.
— Na látod. Akkor marad neki száztizenkétezer. Egyetlen emberre. Nektek meg van háromszázhúszezer négy főre, abból százhatvanezer rögtön a lakásra megy. Számold ki magad.
Réka elcsendesedett. Eddig sosem nézte így a helyzetet. Valahogy természetesnek vette, hogy ha Kinga panaszkodik a pénzhiányra, akkor bizonyára valóban nincs miből élnie.
— Lehet, hogy vannak adósságai — vetette fel bizonytalanul.
— Adósságai… — horkant fel Erika kétkedve. — Figyelj, a nővéremmel majdnem ugyanez történt. Az ő anyósa is folyton követelőzött. Egyszer ezt vegyék meg neki, máskor azt. Addig ment a dolog, amíg a nővérem végre helyre nem tette. És tudod, mi derült ki? Az anyósnak volt pénze. Egyszerűen élvezte, hogy foglalkoznak vele. Így csikarta ki a figyelmet.
— És mit csinált a nővéred?
Erika elnyomta a cigarettát, Rékára nézett, és röviden válaszolt:
— Végül kimondta, amit már régen ki kellett volna mondania.