Nóra becsukta mögötte az ajtót, és halkan, de annál keserűbben mormolta:
— Őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor.
— Nem kellene felhívnod Lillát? — nézett rá Zoltán.
— Dehogynem, éppen ezt készültem megtenni.
Nóra elővette a telefonját, kikereste a sógornője számát, és már fejben meg is fogalmazta, milyen szavakkal fogja kérdőre vonni ezért a pofátlan késésért. Csakhogy Lilla nem vette fel. A készülék előbb hosszan csengett, majd egyszer csak megszakadt a vonal, és onnantól úgy tűnt, mintha a telefon ki lenne kapcsolva.
— Ez most komoly? — fakadt ki Nóra. — Úgy viselkedik, mint egy felelőtlen kamasz!
A következő két órában újra meg újra próbálta hívni, de minden kísérlete ugyanúgy kudarcba fulladt. Ahogy múlt az idő, a bosszúságát lassan felváltotta a nyugtalanság. Már nagyon későre járt. Mi van, ha valami történt vele? Végül felhívta Gábort, aki álmos hangon szólt bele, és elsőre fel sem fogta, mit hall.
— Mondd már meg, hol van a feleséged!
— Hogy érted, hogy hol van Lilla? — kérdezte zavartan Gábor. — Azt hittem, nálatok van a gyerekekkel.
— A gyerekek már rég alszanak. Lilla viszont még mindig nem ért vissza attól a barátnőjétől. Hívogatom, de a telefonja ki van kapcsolva. Gábor, én tényleg kezdek megijedni. Ki tudja, mi történhetett vele abban a bárban vagy hazafelé. Nem kellene szólni a rendőrségnek?
— A rendőrségnek?! — Gábor hangjából egy csapásra eltűnt az álmosság. — Várj, megpróbálom én is elérni.
De neki sem járt több sikerrel a hívás, mint Nórának. Ettől Gábor teljesen kétségbeesett. Egy másik városban volt, tehetetlenül, és fogalma sem volt, mit tehetne. Hajnali három felé járt az idő, Lilla telefonja pedig továbbra is néma maradt.
Nóra sem volt jobb állapotban. A képzelete egyre sötétebb képeket vetített elé. Attól rettegett, hogy reggel majd rendőrök állnak az ajtóban, és valami rettenetes hírt közölnek vele.
— Gyere, feküdj le, drágám — próbálta csitítani Zoltán, aki közben időnként elszundított, majd felriadt. — Lillának semmi baja. Ismered őt. Kiszórakozza magát, aztán egyszer csak beállít.
— Éppen azért félek, mert ismerem — suttogta Nóra. — Lilla mindig vonzotta a bajt. Mi van, ha most is belekeveredett valamibe?
A fejében sorra pörögtek a legrosszabb lehetőségek. Végül már nem a fájdalomcsillapító után nyúlt, hanem valami nyugtatóért, hogy legalább egy kicsit összeszedje magát.
Alighogy lenyelte a tablettát, a sógornője váratlanul életjelet adott magáról. Lilla csak reggel hat körül jelentkezett: küldött Nórának egy fényképet, mellé pedig egy rövid üzenetet írt: „Szia. Kicsit elbeszélgettünk a barátnőmmel. Nemsokára otthon leszek.”