— Az egész nem kerül többe pár ezer forintnál.
Mária erre diadalmas arccal fordult a fiához.
— Hallod? Látod, hogy nem történt tragédia? Holnap bemegy, elintézi, aztán hozza az újat.
— Gábor megy be érte — mondta Lilla, és a használt törlőkendőt beledobta a szemetesbe. — És ő fizeti ki a fennmaradó részt is.
Gábor úgy meredt rá, mintha nem értette volna a nyelvet.
— Miféle fennmaradó részt? Hiszen ez már ki van fizetve!
— Csak az előleget utaltam el. Harminc százalékot.
Lilla leült a sámlira. A lába sajgott a fáradtságtól, de a hangja meglepően egyenletes maradt.
— A szerződés szerint a teljes összeget holnap délig kell rendezni. Úgy terveztem, hogy reggel, műszak után bemegyek és kifizetem. Csakhogy, ha már ma ilyen szépen megszabadulunk a felesleges dolgoktól, akkor ezt a pénzt inkább betolom a lakáshitel előtörlesztésébe. Úgyhogy, Gábor, a másolat beszerzése és az út teljes ára mostantól a te feladatod.
A konyhára ráült a csend. Egyedül a lépcsőházból beszűrődő lift tompa, egyhangú zúgása hallatszott.
— Te… te nem fizetted ki az egészet? — nyögte ki végül Gábor.
— Nem.
— De akkor én miből veszem meg anyának az utat? Nekem egy fillérem sincs!
— Ez már a te gondod. Te vagy a fia, oldd meg. Például kereshetsz munkát. Vagy vehetsz fel gyorshitelt a saját nevedre.
Mária arcán vörös foltok jelentek meg. Hol a szemetesben heverő cafatokra nézett, hol a menyére, és lassan megértette: az a nyaralás, amellyel egész héten dicsekedett a barátnőinek, ebben a pillanatban szertefoszlott.
— Ebbe a lakásba én többé be nem teszem a lábam! — sziszegte, majd a maszatos papírdarabokat undorodva visszadobta a kukába. — Élj csak ezzel a zsugori kis senkiházival, fiacskám! De aztán nehogy hozzám szaladj sírni!
Dühösen kivonult az előszobába. Megzörrent a kabátja, aztán az ajtó halkan becsukódott mögötte; a behúzó szerkezet finoman tette a dolgát.
Gábor még mindig a konyha közepén állt.
— Hát ez remek — morogta, a kiürült munkalapot bámulva. — Most mégis mit csináljak? Ég a pofám anyám előtt.
Lilla magához húzta a bevásárlószatyrot.
— Menj, játssz a konzolodon, Gábor. És ha már arra mész, vidd le a szemetet is. Tele van a vödör.
Két hónappal később Gábor végül elköltözött. Nem csapott jelenetet, nem rendezett búcsúdrámát; egyszerűen bepakolta a holmiját egy sporttáskába meg néhány nejlonszatyorba, és visszament az anyjához a régi panelba. Belefáradt abba, hogy az új kétszobás lakás hűtőjében mindig pontosan egy adag étel jelent meg, az internetet pedig nemfizetés miatt valahogy éppen az ő eszközein tiltották le.
Lilla nem tört össze a távozásától. Egyedül fizetni a hitelt sokkal könnyebbnek bizonyult, mint eltartani egy felnőtt férfit, aki évek óta önmagát kereste.
A nagymamája régi készletét pedig összeragasztotta. Persze nem azért, hogy abból igyon kávét. Csak felrakta a konyhaszekrény legfelső polcára.
Hogy otthonosabb legyen.